Feloldozás nélkül: Firkák Zsénagyhoz – a költő meg nem élt 85. születésnapján

Bár, s ez sem tagadható, egy-egy hivatkozás erejéig szűkebb hazájában néha megemlítődik még a neve, s amatőr előadóinknak is eszükbe jut itt-ott egy-egy verse, prózája, mindez azonban kánonban, illetve emlékezetben tartásához édeskevés (irodalomtörténeti összefoglalóink, értékőrző antológiáink újabban nincsenek, önálló válogatás közel negyedszázada nem jelent meg tőle stb.). A tágabb hazában pedig? A búcsúzó Hamlet utolsó szavaival: néma csend…
Igaz is, Hamlet!

Elképzelhető Zs. Nagy Lajos Hamletként? Miért ne?! Már látom is arca elé koponyát emelve kezében… De azt is látom, amint valami nagyon vicceset vagy valami más marhaságot mond neki; cigarettával, borral kínálja, ilyenek. Azaz Hamletként is csak Zs. Nagy Lajosnak tudom elképzelni, elég messze a shakespeare-i figurától. A tragédiaalakot ugyanis Shakespeare teremtette, őt az Isten – ez kettőjük közt a nagy különbség. S ha történetesen most mégis megjelenne előttem, előttünk Hamletként, miért ne venné bohócosra a figurát?! Bár az is lehet, hogy a shakespeare-i hős tartaná Zs. Nagy Lajos koponyáját a kezében, és Isapur szerepébe bújva, valamelyik dalát gajdolná neki, mondjuk a Bordalt: „isten akiben én már nem hiszek / teremts nekem kis víg szegélyeket / kék malmokat amelyekben a molnár / arról dalol hogy zsé Valaki volt már…”

De ki is volt valójában Zs. Nagy Lajos? Korának, a 20. század második felének vigasztalan fia, aki valahonnan az előző századokból esett közénk? Kópés-deákos megjelenés, csavargó lélek, vágáns dalok dalnoka – aki tériszonytól szenved, kozmikus egekbe kapaszkodna, idegen rekvizitumok között? Bohém diák, óbégató, pogány templomszolga? Poeta natus, akit Teremtés nevű projektjében az Isten is költőnek szánt?    

Különben is, lehet-e Mikszáth után büntetlenül valakinek Szklabonyán írónak születnie? Nos, lehet, csak épp nem veszélytelen – ha valaki vállalja, hogy kicsit maga is afféle modern kori Mikszáth-abszurd hőse lesz. Mert Zs. Nagy mintha maga is valamelyik Mikszáth-novellából lépett volna elő: éppúgy nem illett bele a világba, mint némelyikük, aminek aztán viselnie kellett minden következményét. Ő pedig viselte, ha akarta, ha nem, míg bele nem roppant. Azután kivonult a világból; jó vicc lesz, gondolhatta, most majd megtudjátok, mit jelentettem én nektek. A vicc azonban – ez a vicc is – rosszul sült el, és a legtöbben észre se vették (vettük), hogy eltűnt közülü(n)k… a kutya se vakkantott utána. Vagy talán az mégis… egy-kettő, de azok is zsélyiek voltak, ahol – az akkori szülői házban – végül felütötte tanyáját…  

De lehet-e büntetlenül valakinek Zsélybe emigrálnia, először névleg, aztán valóságosan is, lehet-e büntetlenül valakinek zsélyiként (Zsélyiként) költőnek lennie? Bár ezt éppenséggel lehetett (volna), de nem köztünk. Mert nálunk ha valaki nagyon szem előtt van, az gyanús, ám ha valaki nincs szem előtt, az nincs. Az akár magára is húzhatja a (zsélyi) koporsótetőt.    

Pedig Zs. Nagy Lajos már akkor is az egyetemes magyar irodalom része tudott lenni (olvassuk csak együtt a verseit kora magyar lírájának akármelyik darabjával!), amikor ilyen még nem is volt (legalábbis egy időben, mert voltak ilyen idők is, sőt egy kicsit talán még ma is ilyen idő van). De létezett (létezik?) helyette magyarországi, s létezett (létezik?) (cseh)szlovákiai, jugoszláviai, romániai, kárpátaljai, nyugati magyar irodalom, rá pedig a (cseh)szlovákiai magyar billogot sütötte a történelem. Ettől pedig nincs is olyan messze, hogy – bár ez is nagyon jellemző rá, ez is olyan zsénagyos – szűkebb hazája irodalmi parcelláján nyolcvanegyedik évében ünnepeltetett meg a nyolcvanadik születésnapja. Mert a tényleges nyolcvanadikon az senkinek sem jutott eszébe… Bár ha él, lehet, ő is megfeledkezett volna róla, vagy nevetett volna az egészen, mint egy jó viccen.  

*   *   *
Zs. Nagy Lajost – még Zs. nélkül – 1958-ban, 23 évesen, Turczel Lajos antológiája, a Fiatal szlovákiai magyar költők mutatta be, mások mellett Cselényi László és Tőzsér Árpád oldalán, bár eltérően tőlük, nem tartozott az antológia erősségei közé. Mi több, még a 29 éves korában, 1964-ben megjelent első verseskötete, az Ének a tisztaságról sem emelte ki a nagy átlagból: idillikus élet- és helyzetképei, hangulatjelentései nem sok eredetiséget mutattak; élményhiányos opusai zöme másodlagos, utánérzéses lírát rajzolt elénk. Azután, az évtized derekától költészete hirtelen radikális fordulatot vett, és Tériszony című (1968) második kötetével alaposan átrajzolta a róla kialakult képet. Versei egy csapásra zaklatottá váltak, szabályos, kimért formái varázsütésre felbomlottak, s opusaiban gyors ütemben átrendeződött és töredezetté vált a világ, a lírai impressziók, helyzetdalok, zsánerképek helyét a fanyar humor, a világot feje tetejére állító groteszk és abszurd vette át, amit az „alattam a jeges csillagok, / felettem a pikkelyes folyók, / fogjatok meg, íme szédülök” fordított világlátása, negatív életérzése jellemez leginkább. Ezekben a verseiben a kassáki szabadvers, a vágánslíra és Forbáth Imre nagyvárosi groteszkjeinek lüktetése veszi át a vezérszerepet, az idill helyébe a szociografikus helyzetkép lép, melyekben a 20. század második fele technikai civilizációjának nyelve és sivár képei váltakoznak a zsoltárok hívószavaival és az időtlent megjelenítő bibliai képekkel, motívumokkal. Ebből a szempontból a második világháború utáni magyar költészetben – ha merész is ezt így mondani – Zs. Nagy Lajosnál az elsők között játszódik le az a poétikai (és világképi) fordulat, ami Magyarországon majd az 1970-es években a nála nyolc esztendővel fiatalabb Petri György, illetve később az idős Kálnoky László verseiben nyeri el végérvényesen létjogosultságát (még Isapur is korábbi születésű Kálnoky Homálynokijánál). Miközben lírájában a közéleti ihletés is mind nagyobb szerephez jut, de – mondjuk – Ladányi Mihálytól eltérően nála a közvetlen politikum helyett mindig a clown szerep tragikomikumán, vagy a világűrbe vetett, kozmikus magányra ítélt személyiség idegenség- és elidegenedettség-érzésén van a fő hangsúly.

„A költőnek kettős léte van: realitása s ítélete, mely ezzel a realitással szemben áll” – jegyezte meg Zs. Nagy Lajos költői fordulatáról találóan annak idején Tőzsér Árpád. Versvilága és világlátása ilyetén – a Tériszonyhoz képest már kevésbé látványos, ám változatlanul következetes – átszervezésének fontos állomása a költő harmadik kötete, az Üzenet a barlangból 1971-ben, mely törekvései az 1977-es, rendkívül feszesre fogott, a megelőzőknél is gazdagabban rétegzett Isapur dalaiban jutnak el legtisztább megvalósulásukig. Mely kötete egyúttal – mint monográfusa, Dusza István írta róla – életművét „a magyar költészet Parnasszusára” emelte. Ahol jelentős mértékben visszatér a kötött formákhoz, ezen belül a dalhoz (bordalt, aszúdalt, sőt sördalt [!] ír), a népdalutánzathoz (Nád a házam teteje), másutt a vásári kikiáltók költészet előtti hangját imitálja vagy a kesergők, a panaszénekek és a jeremiádok hangján szólal meg. Ám ez utóbbiakat messze nem a formához illő tartalommal tölti meg, ami különös feszültséget teremt a verseiben – mást várnánk s valami csúfondárosan mást kapunk, a tragédia komédiába csap át, miközben a komédia paródiává változik, ám a paródia mögött is véghetetlenül tragikus erők munkálnak. Játék és tragikus sorsértelmezés társulása – így jellemezte Görömbei András Zs. Nagy Lajos költészetét, mely a ki nem teljesülhető élet fájdalmát „a groteszk és humor védőburkába” rejti. A költő ebben a helyzetben csakazértis optimista dalokat ír (egybefüggő verslánca, a Miért nem vagyok… …leszek… …voltam optimista? a Miért nem vagyok … …nem voltam pesszimista? s a Miért vagyok derűlátó? ugyanazon motívumok ismétlésével, váltogatásával bontja ki a címbeli kérdésekkel felvetett tárgyát), miközben verssoraiból süt a pesszimizmus, és mindenre ráül a változtathatatlan kilátástalansága. Ezekben a verseiben azonban nemcsak a költő versbéli alteregója nevet és bohóckodik „kegyetlen játékossággal”, hanem a nyelv maga is „komédiázik”: költőnk különösen a szójátékokat, merész asszociációkat, „kacagó, bukfencező” megoldásokat élvezi… – egy zsörtölődő clown, magányos paprikajancsi, rigolyás harlekin Kafkáénál is szorongásosabb abszurd világa porondján, kinek láttán mi is magányosabbnak érezzük magunkat, mint addig bármikor. Poétánk itt már végleg búcsút intett a vátesz-attitűdnek, a közfelfogás szerinti poétaszerepnek, az ő költője „konyakos kupicák közt” üldögél egymagában, s a „poklok muzsikáját” hallgatja. Az Isapur panasza című versében korhadt fakereszten eltemetetlen függő, megfeketedetten csörömpölő „csontváz-istenfiként” rajzolja meg pusztulásra ítélt alteregóját, mely kép akár Hyeronimus Bosch talányos ikonográfiájának valamely pazar részét is képezhetné.

*   *   *
Végül vegyük még ezt a remeklést: „Szomjan halok a forrás vize mellett; / Tűzben égek és mégis vacogok; / Parazsas kályhánál vad láz diderget; / Hazám földjén is száműzött vagyok; / Csupasz féreg, díszes talárt kapok; / Hitetlen várok, sírva nevetek; / Az biztat, ami tegnap tönkretett; / Víg dáridó bennem a bosszuság; / úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; / Befogad és kitaszít a világ. / Nem biztos csak a kétes a szememnek…” Igaz, ezt a tökéletes Zs. Nagy-verset nem is Zs. Nagy Lajos, hanem François Villon írta Ellentétek balladája címmel. Hisz mindketten az ellentétek beszorította szűk térben vergődtek duhajul, s a Zs. Nagy Nagyképűtlenségek című kötetéből ismerős Nagy Kaszálógéppel szembeszegülő dac íratta szövegeiket. A képen, melyet ő fest a világról, a költő (az ember) harangzúgásban didereg, körötte „fehérek lettek a varjak” és „tébolyult ének” zuhog rá fentről, a kertje lángokban áll, s az istentől eredő emberi létezés „ördögi bűneinek” üstjében sóvárogja – mindhalálig – a feloldozást. De a feloldozás rendre elmarad, feloldozás talán nincs is, hacsak nem kapta meg az ember már rögtön a születése (fogantatása) pillanatában, lévén, úgyis eleve bűnre születik, lévén, eleve bűnre ítéltetett…

És odafent is már biztosan találkoztak ők ketten: Villon és Zs. Nagy, s jót nevethettek közös tréfájukon, hogy az előbbi már ötszáz évvel az utóbbi születése előtt megírta költőnk egyik legveretesebb, legjellemzőbb opusát, Zs. Nagy pedig a francia lókötő halála után ötszáz évvel írt bele néhány tökéletes darabot Villon életművébe. Ezek után el se merem képzelni, mi lett volna, ha Zs. Nagy Lajos ötszáz évvel korábban születik Franciaországban, Villon pedig ötszáz évvel később kisebbségi, (cseh)szlovákiai magyarnak…