FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve VIII. / A nyugati

A szarajevói síkság nyugati csücskében vagyunk, nem messze, az Igman vonulatainak előörsei belebuknak a rónába. Éppen ott ered a Bosna bővizű forrása, igazi természeti csoda, kedvelt kirándulóhely. Leülünk a folyópartra, és bámuljuk, hogyan tükröződik a vízben a híd. Laposabb, ormótlanabb, mint az előkelő török hidak. A Bosnán nem kellett áradástól tartani, minek építettek volna magas íveket? Vízhozama nem ingadozik veszélyesen, miért kellett volna keskeny és tartós pilléreket emelni? A táj, ha nem nézek az Igman lába felé, az otthont juttatja eszembe, a nádas, a fűzfák, a napfény, lehetne akár egy Kis-Duna vagy Feketevíz is, a lomhán folydogáló folyó is, ha nem lenne ennyire tiszta. Hirtelen egy gyerek tűnik elő a középső boltív alól, pancsikol, a víz legfeljebb térdig ér – mintha nem is lett volna soha szükség erre a hídra úgy igazán.

Pedig fontos utak kereszteződésén épült. A szomszédos Ilidža már a kőkor óra lakott vidék volt – Aqua S, e félig névtelen római városka alapjait feltárták, ékes nimfafejet és egy kocsin száguldó Amort láthatunk a feltárt mozaikokon. A kereszteződés ősi utakat kötött össze, s máshol nem is lehettek az utak, a hegyes vidék miatt. A tengermellékről a Neretva folyását követve Mostaron, a folyó szűk kanyonján, a lélegzetelállító Ivan-szoroson át hozott ide az út a Városba, majd tovább észak vagy kelet felé. Ez volt a nyugati út, ezen érkeztek Szarajevóba a raguzai (dubrovniki) kereskedők, az olasz vagy dalmát városokban tanuló bosnyák ferences barátok, a velencei portéka, a latin betűs, nyomtatott könyvek.

A nyugati hídnál ülve a keleti hídra gondolok, a Szarajevói síkságot a túlsó oldalán álló, a bércek között kanyargó Miljackára épített Kecskehídra. A Kozija ćuprija a keleti híd, az út innét Rogaticán és Višegradon át a szerb, macedón vidék felé, a Dunához, s végső soron Sztambulba vezetett. Ennél a hídnál várták be a bégek, a város elöljárósága az új vezír érkezését cifra kíséretükkel, ezen érkeztek a pópák a keleti hegyek monostoraiból, vagy a vándordervisek a távoli tartományokból, a Szerbia függetlenedése után kiűzött muszlimok is ezen az úton, a fermánok és berátok útján érkeztek a városba. Kelet és nyugat között, ez Bosznia, ahogy mondják, s a Város kelet és nyugat hídja közt feszül.

A Kecske híd szinte mindenben ellentétes a Római híddal. Síkság helyett magasan terpeszkedő sziklaormokat látunk mögötte, egyetlen szédítő íve, mely a vad vidékben kanyargó folyó kanyonja fölé feszül, büszke szépségével szinte erőszakos, egyszerre megrémít és elbűvöl. A Római híd lapos ívei a lomha folyón, terpeszkedő bumfordisága inkább békét, közönyt és ráérős középszerűséget sugallnak. Többet rejt e különbség annál, hogy az egészet el lehetne intézni a terep adottságaival.

Ám minden látszat ellenére sokkal több dolog köti össze a nyugati és keleti hidat, mint ami elvállasztja. Ez a római dolog például. A Kecske hidat, ahogy minden török hidat oly sokszor, a rómaiaknak volt szokás tulajdonítani, minden bizonyítékot nélkülözve. Akárcsak a Római hídnál, itt is beválik az ősi út érve, a centrum-periféria stratégiai viszonya, vagy a szintén általános érvényű érv, hogy a kőhíd előtt állhatott fahíd. A Római híd egyébként nevét nem is annyira e vélekedésnek köszönheti, mintsem a hídba falazott római sztélének. A követ nem találjuk Zével, biztos kivették már, s a múzeumban van, vagy elveszett, mondom. Csak napokkal később bukkanok rá egy régi rajz replikájára a Római híd sztéléjéről. Sírkő, egy szárnyas ifjú lefelé fordított, égő fáklyára támaszkodik. A halál Géniusza, a szárnyra kelt lélek rébusza.

Ahogy a keleti, úgy a nyugati hídról sem tudunk semmi tényszerűt, hogy ki és mikor építtette a hidat. Mindkettő első írásos említése Szarajevó első városleírása, a velencei utazó, Catarino Zenótól 1550-es beszámolójában található. Zeno említi a Római híd hét ívét, alakját kulcshoz hasonlítja, ahogy a folyón tükröződő félkörívek körökké válnak távolabbról tekintve. A Miljacka híd említésénél azonban nem egyértelmű, hogy kőhídról van-e szó, vagy a Kecske hidat megelőző fahídról.
Meglepőnek tűnhet, de mind a Rimski most, mind a Kozija ćuprija alig szerepel az útleírásokban. Hiányoznak, talán mivel az utazók hulla fáradtan alig várták már, hogy beessenek Szarajevóba, vagy mert éppen útra keltek, és később más dolgok terelik el majd a leírók figyelmét. Vagy mert nem tűntek elég érdekesnek, hiszen a nyugatról és délről érkezők előtte a mostari, a keletről érkezők pedig a višegradit látták – illetve fogják látni az útra kelők – s ez homályba borítja a többi átkelést. Mintha már a két híd neve is véletlenszerű és esetleges lenne.

Kelet és Nyugat hídja elfeledettségben, névtelenségben viselik magukon a legfontosabb, legforgalmasabb utakat, a tömegnek szolgálnak, mégis magányosak. Egyedül állók. Nincs körülöttük település, senki nem lakik a lábuknál, mindenki csak áttrappol rajtuk. Mintha az idő kesztyűs kézzel bánna velük: bár marcangolja őket, de komolyabban nem károsítja – senki sem rombolta le őket. A változás azonban lényegüktől fosztja meg őket, az úttól. A Kecske hídról a Monarchia érájának kezdetén, a Római hídról pedig a jugó idők kezdetén futott le az út. Ma mindkettő árván áll, magárahagyatottságukban csak a kirándulók járják. Én a Kecske hidat szoktam járni, fordulok Zéhez. Számomra az a magány hídja. El kell, hogy vigyelek hozzá.