Elhunyt a kisebbségből kisebbségbe menekülő festő

A különleges világlátású művésznek leginkább Márai Sándor művei segítettek kassaivá válni. Nem a jelenleg dúló háború elől menekült, hanem a kretaív alkotást bénító szovjet kultúrpolitika elől, még 1982-ben.

Nehéz bemutani őt azoknak, akik most hallanak róla először, de azért megpróbálozunk vele. A feladat azért sem egyszerű, mert legismertebb festményei minimum háromrétegűek: ott van rajtuk észak Velencéje, Leningrád, ahol tanult - és nem gondolta volna, hogy a várost egyszer ismét Szentpétervárnak hívják majd. A valódi Velencét is megidézte Kassához kötődő képein, amelyek a "káeurópai" hétköznapok mozaikjai. Így ért be nála ez a teljesen egyedinek mondható hármas hatás. 

„Csak az az alkotás sikerülhet igazán, amely a művész lelkéből fakad. Ebből tud mitológiát teremteni, és ez magával hozza a formai megoldást is: Isten óvjon mindenkit a divatos trendektől, ha nem a lényegéből fakadnak, ha nem magában hordta ki őket!“ 

- vallotta ars poeticájában. 

Egy, az emberi lét küzdelmeit nagyon is ismerő bohóccal, illetve harlekinnel van dolgunk, aki csak a nevetés és a sírás között tudta megfogalmani a világról való véleményét. Duncsák Attila egy ízig-vérig közép-európai ember volt, annak összes örömével és tragédiájával. 

Magyarságát megerősítendő eredetileg Magyarországra szeretett volna áttelepülni, de az akkori hivatalosságok visszautasították kérelmét. Ezért 42 évesen, feleségével és két gyermekével együtt tulajdonképpen egyik kisebbségből a másikba került – Ungvárról Kassára. 

A városhoz való kötődése talán ezért sem nevezhető kritikátlan, rajongói attitűdnek. Kassa „festői” utcái több képén megjelennek ugyan, de itt-ott bevillan a számára meghatározó Szentpétervár, Észak Velencéje, a valódi Venezia karneváli forgataga, és a maszk mint szimbólum. A reneszánsz szépség jelenik meg nála, korunk trendjeivel ütköztetve. Ez az expresszív indulat egészen új kifejzésmódot teremtett. 

„Csendes kitartással megváltoztatta életét, de ugyanolyan csendes kitartással megtartotta jogát az álmaihoz, egy megálmodott világhoz. Álmai tele vannak jelentésekkel, szimbólumokkal, asszociációkkal, melyeknek jó része érthető egy másik, európai kultúrájú ember számára is” 

– írja róla Kubička Kucsera Klára művészettörténész.

Duncsák Attila a színeket és formákat illetően is merész kontrasztokat használt. Képein figuratív elemek keverednek elnagyolt foltokkal, a kompozíciók mégis egyfajta természetes harmóniát árasztanak. Első ránézésre eklektikusnak tűnő művei valójában rendkívül alaposan kidolgozottak, mélyek, és afféle törött tükrökként funkcionálnak. Távoli emlékeket, olvasmányélményeket ébresztenek a szemlélőben, amellett, hogy vizuális feladványokként is funkcionálnak. Olyanok, mint az agyunk legmélyéről feltörő, színekből, formákból, képekből álló emlékezetkollázsok, melyek egy-egy cím kapcsán (Az én színházam, Karnevál, Shopping) bevillannak. Mintha az alkotó állandóan figuralitásra törekedne, ám valaki folyton összerázná a kirakójáték apró elemeit. De úgy is értelmezhető ez a munkamódszer, hogy egy összetört világ cserepeiből új világot alkot a művész. Duncsák kollázsai mögött ott lapul a szintetizálás vágya, az értékek megőrzésének szándéka.

A művész életútját ismerve most azon gondolkodom, vajon nem mégis inkább az „eleve összetörtet” akarja-e újra egységes egésszé formálni. Vajon nem a gyerekként átélt háború, a szirénák hangja, a Kárpátalján megtapasztalt sztálini diktatúra feszültségei, a vagyonelkobzások, a családtagok gulagra hurcolása, a jegyrendszer, a szegénység és a nélkülözés formálta-e művészetét, amelynek segítségével egy széthullott világ újjáteremtésre tett kísérletet? 

A felsorolt tortúrákat nem ismerő szemlélő talán csak annyit tudatosít a képek láttán, hogy ezek a művek nyugtalan világunk leképezései, amelyek talán csak az emberi képzeletben és vágyakban voltak valaha tökéletesek. 

Duncsák „közép-európai valóságdarabnak” nevezte a múlt történéseit. Érezhető, hogy a történelmi események mély sebeket okoztak benne. A festmények, és főleg az utolsó tíz év során született kollázsok szerintem az összetört lét leképezései. Részei az élet által írt nyomorúságos valóságshow-nak. 

Görög mitologikus alakok, bohócok a cirkusz világából, maszkok a színházi élet területéről – belőlük áll össze egy grandiózus mese, melyben a a történéseket az emberi képzelet és vágy újra tökéletessé varázsolhatja ugyan, de érezzük, hogy a valóság nem ilyen. Duncsák bohócai nemcsak nevettetnek, hanem feledtetni is próbálnak. A maszkok arra szolgálnak, hogy az ember mögöttük önmaga maradhasson. A szemek hiánya, a sötét árkok, a világból kiveszett tűz szitén jelképes - olyan embert szimbolizál, aki jobb, ha nem lát és nem érzékel semmit a való világból. Mert a valóság történései által átszűrt ideálok már sosem lehetnek tökéletesek. 

Duncsák Attila munkáiból legutóbb 2021-ben nyílt átfogó tárlat a pozsonyi Brämer-kúriában, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában, amelyet a művész 80. születésnapjára terveztek, de a pandémia közbeszólt. Az egyes korszakok helyhiány miatt csak villanásszerűen jelenhettek meg, kezdve nagymamája portréjával, amelyet alig húszévesen festett, és befejezve a védjegyévé vált lecsupaszított „kultúra-kollázsokkal”, amelyek abban az évben születtek. Ez a tárlat tökéletesen alkalmas volt arra, hogy felkeltse az érdeklődést Duncsák Attila művészete iránt. Aki nem mellesleg a legköltőibb lelkületű festő volt kis hazánkban – legalábbis így mutatta őt be a kiállítást megnyitó Szaszák György újságíró, a kassai festők szakavatott ismerője. 

Kevesen tudják, hogy Duncsák Attila üveg és kerámia szakon szerzett diplomát 1967-ben a Szentpétervári Iparművészeti Főiskolán, de mivel a kassai panellakásban nem tudott kemencét üzemeltetni, műteremre pedig nem futotta, kényszermegoldásként a festészet mellett döntött. Vagyis pályája közepén fontos döntésre kényszerült. Ez a döntés jónak bizonyult, és sok pályamódosítónak adhat lökést ma is.