Egy tragikus házasság képei

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Tizenhat évvel ezelőtt, Dariush Mehrjui filmjében, a Leilában találkoztak először, mint színészi partnerek. Ali Mosaffa akkor már diplomás rendező volt, rövid- és kísérleti filmjei közül nem egyet díjaztak hazájában. Első játékfilmje, az Egy ismeretlen nő portréja lélektani dráma a javából. Új opusa, Az utolsó lépés két irodalmi mű alapján készült. Az Ivan Iljics halála című Tolsztoj-novella és A halott című James Joyce-elbeszélés nyomán.

Teheránban játszódik a film, egy házaspár életébe tekinthetünk be. Építészmérnök a férj, színésznő a feleség. Tipikus középosztálybeli emberek, távol a nyugati ideáloktól, de azoktól a téves elképzelésektől is, amelyeket Európa táplál Irán iránt. Film a filmben: egy drámai jelenet felvétele előtt váratlanul elneveti magát a főszerepet játszó színésznő. Senki sem érti, mi zajlik benne, hiszen a férje nemrég halt meg egy szerencsétlen kimenetelű balesetben. Bonyolult, ám szeretettel átitatott házastársi kapcsolatuk ezután a mindenki számára furcsa nevetést követően elevenedik meg – visszafelé az időben. A feleség emlékei nyomán állnak össze a képek, jelenetek egy biztos alapokra épült házasságból, melynek romjain most egyedül áll a nő, a magára maradt asszony, aki úgy érzi, élete legerősebb támaszát veszítette el.

„Az iráni cenzúra még mindig akadályok elé állítja a rendezőt – vélekedik Ali Mosaffa. – Filmet forgatni a világ egyik legcsodálatosabb dolga, a történet azonban nem a rendező kezében ér véget, hanem a vágószobában, ahol a cenzoroknak kijelölt helyük van. Az iráni cenzúra valóban olyan, mint az időjárás Angliában. Hétfőn ragyogó napfény, kedden szakadó eső, szerdán tomboló vihar, csütörtökön köd… egy rendező csak abban reménykedhet, hogy amikor kiteszi a lábát a házból, vagyis amikor az erre kijelölt bizottság tagjainak vetíti a filmjét, a lehető legkellemesebb időt fogja ki. Különben dühönghet, harcolhat minden számára fontos jelenet megmentéséért.”

Az utolsó lépés nem egy klasszikus „film a filmben”. A negyvenöt éves Ali Mosaffa a történet legkülönbözőbb pontjain teszi ki a kérdőjelet, s finom iróniával valósággal átsző minden jelenetet.

„Filmet forgatni, a valóságból egy képzeletbeli világba átlépni abszurd folyamat – állítja. – A filmesek szerintem nagyra nőtt gyerekek, akik a munkájukkal akarják igazolni a világ előtt, hogy képtelenek felnőni. Mostani rendezésemben többek között ezt is meg akartam mutatni, azt a láthatatlan határvonalat, amely a két, amúgy egymásba folyó világ között húzódik.”

Ali Mosaffa négyféle minőségben jegyzi a filmet. Nemcsak rendezője és főszereplője – forgatókönyvírója és producere is. Azok után pedig, hogy a felesége, Leila Hatami, Irán jelenleg legismertebb színésznője Berlinben a legjobb női alakítás díját nyerte a Nader és Simin – Egy elválás történetében nyújtott játékáért, majd a legjobb külföldi film kategóriájában az idén Oscar-díjjal jutalmazták az alkotást, nem kis terhet vett magára azzal, hogy megmutassa: az ő irányítása alatt is képes rendkívül erős emberábrázolásra.

„Minden rendezőnek izgalmas helyzet, ha élete párjával dolgozhat, főleg, ha otthon az asszony viszi a prímet – mondja Leila Hatami címére. – De őszintén bevallom, élvezem is nagyon, hogy itt most nincs apelláta, az van, amit én akarok. Nagy csatározásokról egyáltalán nem számolhatok be, hiszen miután a forgatókönyv a konyhaasztalon íródott, a forgatás első napjától mindketten pontosan tudtuk, milyen irányt követünk. Leila pedig a kamera előtt odaadó feleségként figyelt rám. Szeretek vele dolgozni. Azt hiszem, nagyon kevés rendező dicsekedhet azzal, hogy ilyen rendkívüli kvalitású színésznőre építheti a filmjét, akit már az egész világ csodál.”