Egy s más a közéleti nyelvről

Az Édes Anyanyelvünk című nyelvművelő folyóiratban megjelent egy cikk, amely a formálisabb stílusú magyar szövegekben gyakorta előforduló két szerkezetet tűzött tollhegyre: az egyik az ezt megelőzően, a másik az ezt követően. Az írás szerzője többek között a következőket állítja:

„A magyar nyelv egyik legfőbb jellegzetessége a tömörség ... A magyar nyelv egyik legfőbb értékét rontja a terjengősség divatja; ahol elég volna rag, névutót használnak: -nak/-nek helyett részére, számára, ahol elég volna a névutó, oda ragos, igeneves szószerkezetet tesznek. Előtt helyett megelőzően, után helyett követően. Nem lehet felütni az újságot, bekapcsolni a rádiót úgy, hogy ne ütközne az ember legalább két „követő”-be. „A kisgazda politikus ezt követően részletesen ismertette...” Mindjárt a következő hasábban: „... merényletet követtek el ellene, és ezt követően a «családi tanács» úgy döntött...” „A budapesti ünnepséget követően...”

Az utolsó példához kapcsolódva a szerző fölteszi a kérdést: „Miért nem jó az, hogy „a budapesti ünnepség után”? A kérdés költői, hiszen mindenki érzi, tudja, hogy az elhangzott példák ebben a formában is tökéletesen helyesek lettek volna: „A kisgazda politikus ezután részletesen ismertette...” „... merényletet követtek el ellene, és ezután a «családi tanács» úgy döntött...” Miért fogalmaznak hát sokan körülményesen, ha egyszerűen is lehet? Vagy ahogy a szerző kérdezi: „Miért gondolják, hogy elegánsabb a bonyolult fogalmazás?”

A válasz egyszerű: azért, mert a választékosabb beszéd-megnyilvánulásokban, a formális stílusokban a hosszabb formák helyénvalóbbnak tűnnek: az emelkedettséggel együtt jár a nagyobb terjedelem. A „Jó napot kívánok, professzor úr” emelkedettebb és udvariasabb, mint a „Jó napot, professzor úr” vagy a „Jó napot kívánok”, de még ez utóbbiak is választékosabbak és udvariasabbak, mint a puszta „Jó napot”. Ezért van az, hogy a de kötőszó helyett választékosabb stílusban a hoszszabb azonban-t használjuk, az és helyett a valamint-et, az eléggé határozószó helyett a meglehetősen formát, a nyilván határozószó helyett a nyilvánvalóan változatot, stb., stb. Persze ezek általában nem kizárólagosan fordulnak elő, hanem a rövidebb formákkal váltakozva. Az említett hosszabb formákat egyébként nyelvművelésünk nem is helyteleníti, szemben az ezt megelőzően és az ezt követően szerkezetekkel, amelyek nyilvánvalóan ugyanennek a tendenciának a megnyilvánulásai. Pedig ez utóbbiaktól sem kell félteni a magyar nyelvet, hiszen a mindennapi beszélt nyelvben nem ezek, hanem az egyszerű előtt, után névutók alighanem kizárólagos használatúak!

Az említett cikk szerzője téved, ha azt gondolja, hogy ez az általa „terjengősség”-nek bélyegzett jelenség valamiféle újabb divat. Az Értelmező kéziszótár szerint a divat nem más, mint „koronként változó szokások összessége”, ill. lazább szóhasználatban „felkapott szokás, gyakorlat”. Márpedig a formális stílusnak ez a jellegzetessége korántsem változik koronként, és nem valami „felkapott” szokás, hanem évezredek óta tartós gyakorlat a világ minden nyelvében. Az, hogy a formális, írott vagy akár beszélt nyelvi megnyilvánulások hosszabbak az informális, mindennapi írott és beszélt nyelvi megnyilatkozásoknál, nyelvi univerzálé, azaz a világ minden nyelvére minden korban jellemző jelenség. Persze előfordul, hogy egyesek túlmennek azon a mértéken, amit egy formális stílusú szöveg megkövetel: ez valóban okozhat problémát, és ezt a jelenséget lehet és kell is bírálni.

A nyelvművelők egy része annyira érzéketlen az emberi nyelvek stílusrétegződése iránt, hogy egyikük még Petőfit is megrótta azért, mert amikor kérvényt írt, nem ugyanúgy fogalmazott, mint népies költeményeiben. A következő cikk egy 1980-ban megjelent nyelvművelő könyvből származik:

„Petőfi – tudjuk – mily forradalmian új volt a maga egyszerűségével, természetességével, költeményeiben, prózájában egyaránt. Mégis mit tapasztalunk, mikor a költő, nem a kezdő, hanem a kifejlett íróművész Petőfi azért vesz kezébe tollat, hogy hivatalos iratot fogalmazzon? ĺme, így szól a nagy költőnek 1849. május 28-án kelt beadványa, melyben lemond őrnagyi rangjáról: «Alólírott a katonai pályáról a polgári életbe lép át, s őrnagyi rangját ezennel a t.c. [teljes című] hadügyminisz-terium kezeibe teszi le, mely lemondás elfogadásáróli oklevelet kiadatni kéri..» – Még egy Petőfi sem tudta magát függetleníteni korának -róli meg kiadatni kéri-féle kifejezésekkel csikorgó hivatalos írásmódjától, hogyha egy minisztériumhoz fordult.”

Ha nem nyelvművelő szemüvegen keresztül nézzük a Petőfi által írott kérvény szövegét, megállapíthatjuk, hogy az tökéletesen megfelelt a 19. századi hivatali nyelv szabályainak. Ahogy nem lehet – vagy legalábbis nem célszerű – szerelmes verset a hivatali nyelv stílusában írni, ugyanúgy nem lehet – vagy legalábbis nem célszerű – a minisztériumhoz a Befordultam a konyhára stílusában intézni beadványt. Aki ezt nem érti, nem érzi, az jobban tenné, ha nyelvművelés helyett inkább valami mással foglalkozna. www.gramma.sk