Egy retró zenekar biztonsági kűrje

És persze más szelek kezdtek fújni a popzenében, ezért az extravagáns kalapjairól híres Jay Kay és bandája lassan kikopott a köztudatból. Legalábbis kevesen regisztrálták, hogy az 1997-es Travelling Without Moving után még négy albumot adtak ki – a legutóbbit hét évvel ezelőtt.

Ez a mostani az Automaton címet kapta, és pont olyan zenét találunk rajta, amilyet vártunk. A funk és a dzsessz ma már, mondhatni, szervesen kapcsolódik össze, egy csomó alstílus létezik ezen belül, izgalmasabbá téve a popzenét. Sőt, olyanynyira trendinek számít mostanában ez a fajta crossover, hogy zenész legyen a talpán, aki forradalmat tud csinálni.

A Jamiroquai nem csinált forradalmat. Ez a lemez nyugodtan készülhetett volna tíz vagy húsz évvel ezelőtt is, legfeljebb a vájt fülű szakbarbárok vehetnek észre rajta néhány modernebb keverési megoldást. A többiek pedig ma már nem lepődnek meg a széteffektezett szintik, a széles harmóniák és a diszkós basszustémák hallatán. Erre a legjobb példa talán a címadó dal, a Superfresh vagy a Hot Property.

A szintetizátor a mostanában trendi ellenpontozás helyett gyakran csupán megtámogatja, tovább hangsúlyozza a basszusalapot, amitől egyfajta lebutítottság-érzése támad az embernek. Az énektémák sokszor ígéretesek (Summer Girl, Dr. Buzz, Vitamin) máskor meglehetősen bugyuták (We Can do It, Carla), a dalok struktúrája pedig kissé egyszerűbb a kelleténél, közelebb áll a mainstreamhez, mint valaha.

Nincs a korongon igazán karakteres, átütő sláger sem, valahogy az egész egybefolyik, a kislemezként kiadott Cloud 9 helyett tulajdonképpen bármelyik dallal izzíthatták volna az albumot.

Első meghallgatás után alig emlékszünk valamire ebből a tizenkét számból. Bulizni persze remekül lehet rájuk (a zenekar májusban hosszú turnéra indul), és mivel a popzenének ma elsősorban az a szerepe, hogy kiszolgálja a bulizókat, tulajdonképpen nem is kellene haragudnunk ezért, hiszen az átlagosnál magasabb minőség most is adott, és Jay Kay hangja is a régi. Mégis haragszunk kicsit, mert egy tét nélküli, langyos lötyögést hallunk, és a Jamiroquai régebben nem engedett meg magának ilyen biztonsági kűröket. Régebben formálták a trendeket, nem pedig utánuk kullogtak. Az Automaton azonban olyan, mintha ezek a zenészek egyáltalán nem hallgatnának más zenét, csak a saját korábbi lemezeiket.

A Jamiroquai ezzel az albummal retró zenekar lett, abból a vérprofi, ám dögunalmas fajtából, amely régi dicsőségéből él, és csinál ugyan új lemezeket, de minek. Persze tombol a nosztalgiahullám, úgyhogy ezzel sem lenne baj, ha nem pont tőlük vártunk volna valami egészen eredetit, valami hasítóan újat.

Jamiroquai: Automaton

Virgin EMI, 2017

Értékelés: 5/10