Egy ház, három hozzá fűződő álom

Gaston Bachelard francia filozófus mutatott rá, hogy a ház érzelmeink és képzelőerőnk fontos kiindulópontja: hogy a fizikai tér, melyben élünk, meghatároz minket. Bache-lard szerint ez az állítás az összes térre igaz, melyet életünk folyamán „belakunk”, azonban az a ház, melyben éveink első éveit töltjük, örökre belénk vésődik. Életünk folyamán ennek a háznak a tereihez térünk vissza képzeletünkben, és ennek a háznak a szerkezete rajzolódik ki álmainkban, melyekben jövőbeli otthonunkat tervezzük.

Az Egy ház, három család különálló történetekből áll, melyek három korszakon át mutatják be a ház és lakosai viszonyát. Az első történet hátterének a 19. század második felét sejthetjük, a második a jelenben, a harmadik pedig egy nem meghatározott jövőben játszódik. A történetek a ház születésétől az enyészetig vezetnek végig. Nem fonódnak össze ugyan, mégis több ponton érintkeznek. A ház minden lakosának megvan a maga házzal kapcsolatos álma, és ennek az álomnak vetik alá saját élettörténetüket.

A produkciót bábokkal készítették, melyek emberkaraktereket takarnak, ezek azonban hol emberfigurák, hol emberi tulajdonságokkal felruházott állatkák. Mindhárom történet stop-motion technikával készült, azaz minden egyes mozdulatot külön rögzítettek a készítők. A technika és a bábok Wes Anderson filmjeire emlékeztetnek – az azonban csalódni fog, aki A fantasztikus Róka úrra asszociált a beharangozó képekből, ez a produkció ugyanis sokkal komorabb vizekre evez. A forgatókönyvíró egy ír drámaíró, Enda Walsh, és további érdekesség, hogy három rendező egymástól függetlenül, saját csapattal dolgozott az egyes történeteken. A három történet ezért már műfaji árnyalataiban is eltérő, van, hogy thrilleres, horroros szálakat pendít meg a produkció, van, hogy humor szövődik a cselekménybe.

Az első történet, melyet emberfigurákkal forgattak, kimondottan a romantika korabeli, elsősorban angolszász területeken népszerű gótikus regény műfajának eszközeit aknázza ki. A klasszikus rémtörténetekhez hasonlóan a sötét képek, a hosszúra nyúló árnyékok, a borzongató zene mind a kísértetházat idéző viktoriánus kúria rejtelmességét hangsúlyozzák. Raymond, a történet főhőse egy szegény ember, aki apró házában lakik családjával az erdő szélén, és akit tehetős rokonai megvetnek azért, mert nem vitte többre az életben. Egy nap azonban, úgy tűnik, hatalmas szerencse éri: egy neves építész közvetítője felajánlja, hogy családjával költözzön át az építész éppen készülő házába. Egyetlen feltételt szab csak: le kell mondaniuk eddigi lakhatásukról. A férfi és felesége kapva kapnak az alkalmon. Elhagyva szegényes, de takaros családi fészküket, melyet odaadó szeretettel gondoztak, a család beköltözik a hatalmas, üres és rideg házba. Ahogy az várható, itt egyre több furcsaság éri őket. Zajok, ismeretlen lakosok, és eltűnő lépcsők utalnak arra, hogy ez a különleges paktum talán az ördöggel köttetett. Az emberi kapzsiság története ez, hiszen Raymond a családi fészek melegéről mond le egy olyan házért, melyhez nem fűzi semmilyen kapcsolat, csupán azért, hogy új lakóhelyével felvághasson a tehetősebb rokonok előtt.

A második történetben egy ízig-vérig mai, körmönfont vállalkozóval találkozunk egy patkány képében, aki minden vagyonát abba verte, hogy luxuslakosztályt alakítson ki a házban. A viktoriánus berendezést ultramodern bútorzat, fényűző márványpadlók, fantasztikus kanapék váltják fel, főhősünk pedig abban bízik, hogy rövidesen eladja az ingatlant, és mesés nyereség üti a markát. A ház azonban ellenáll. Ahogy a felújított falak és padlók mögötti résekből nem várt lakosok törnek elő, a sztori megállíthatatlanul halad a főszereplő kafkai metamorfózisa felé.

A harmadik történet főszereplője Rosa, egy macska, aki szintén abban reménykedik, hasznot hoz számára a ház, és tele van víziókkal. A szobákat bérlőknek adja ki, a nyereségből fel szeretné újítani a többi szobát, hogy azokba még több bérlőt költöztessen. Az ő motivációja ugyan nem puszta kapzsiság, mint az előző lakosoké, hiszen a ház szelleméhez hűen szeretne újítani. Nem ismeri fel azonban, hogy idejét múlták az ideálok, amikhez ragaszkodik, hogy ez a világ másról szól már, mint a materiális javak összekapirgálásáról. Hogy akkor miről? Leginkább talán a túlélésről. A várost ugyanis elárasztotta a víz, elhagyták a lakók, állandó köd szállt le és folyamatosan emelkedik vízszint: már csak Rosa dombon álló háza alatt stabil a talaj. Az utolsó bérlők is távoznak, Rosának pedig nem marad más, mint a düledező ház és egy szertefoszlott álom.

Walsh története arra mutat rá, hogy ha mai szemmel vizsgáljuk a lakóterünkhöz fűződő kapcsolatunkat, nem hagyhatjuk ki azt a tényezőt, milyen hatást gyakorol az emberi tevékenység a környezetére. A mindent elárasztó víz motívuma egyáltalán nem csupán könyvekben és filmekben vizionált szürreális lehetőség: ha belegondolunk, már ma számos lakott területet fenyeget az, hogy rövidesen elönti a víz. Rosa, a macska ragaszkodása a házhoz pont azért irracionális, mivel makacsul elutasítja az őt megelőző generációk tevékenységének következményeit.