Dob, basszus, akkordmenet

Zene nélkül mit érek én? – énekelte Máté Péter egykoron, én pedig azon morfondírozom, hogy zene nélkül mit érnek a tévécsatornák. A magyar nyelvű, nem égből sugárzó adókra gondolok most elsősorban, ahol a zene, pontosabban a színvonalas zenét játszó zenekarok mindig is mostohagyereknek számítottak. A helyzet az elmúlt tizenöt évben vajmi keveset változott, pontosabban mintha teljesen elromlott volna. Mert Lagzi Lajos és mélyen becsült sleppjének örömzenéjén, valamint a Megasztárocskák sok angol nyelvű, unalomig ismert dalocskáján kívül nem nagyon juthatott friss, életerős, fogyasztható dallamokhoz a vájt fülű, zenetévéken ilyen-olyan okok miatt kívül rekedt tévénéző.

Mert nem igaz, hogy csak a bugyutaságokra van igény, ezt ép eszű ember egy percig se higgye.

Az a nem túl szívderítő igazság, hogy a míves muzsika ma már nem számít se rádió-, se pedig tévébarátnak. Hol vannak a mai magyar zenekarok, amelyek nem buta umtattákkal és helytelen magyarsággal megfogalmazott ízlésromboló közhelybombákkal szennyezik a környezetet? Miért nem akarja felfedezni senki a jelenkor Presser Gáborait és Sztevanovity Dusánjait? Mit fog énekelni az évente futószalagon legyártott másfél tonna megasztár, ha nem lesz, aki dalokat és dalszövegeket írjon nekik? A feldolgozható Locomotiv GT, Demjén stb. számok már elfogytak a raktárból, sőt a felújítás-dömping miatt lassan már az eredetiket sem bírjuk meghallgatni. Vagy talán a gigatehetséges megasztárok majd írnak maguknak talpalávalót?

Egyszóval mindenképpen öröm, ha zene kerül a képernyőre. Hát még ha magyar zene! Meg kell becsülni minden perc adásidőt, mert ezek a kezdeményezések manapság általában rövid életűek. A Dob+Basszus című, kéthetente, péntek esténként nyolc órakor jelentkező műsorsorozat persze nem arról szól, hogy állandóan járjon a lábfejünk a ritmusra, inkább arra vállalkozik, hogy egy adott évből származó, két eltérő karakterű dal történetét vizsgálja. A Bestsellerből és a Nagy Könyvből ismert Lévai Balázs a dalok szerzőit és előadóit kérdezi a művek megírásának körülményeiről, megpróbál rávilágítani, hogy mit jelentett a dal a megszületésének évében, és milyen jelentéssel bír ma.

A nagyító alá tett slágerekről nyilatkoznak még zenésztársak, rádiós műsorvezetők, írók, újságírók, esztéták, színészek, szociológusok, akiknek akkoriban az adott dal valamilyen különleges élményt jelentett vagy kedves emlékük fűződik hozzá. A műsor képi világának is kiemelten fontos a szerepe, Weigert Miklós Kamera Hungária-díjas grafikus izgalmas arculatot alkotott a poptémájú műsornak. Érdekes, hogy egy-egy rövid hír erejéig az adott korszak fontosabb történelmi eseményei, hírei is felvillannak, míg a dalokból csak rövid részleteket kapunk, a maguk teljes egészében nem hangzanak el. Az első műsor az 1981-es Táncdalfesztivál két legérdekesebb dalát, azaz a Hungária Limbó hintóját, valamint a KFT Bábu vagy című számát boncolgatta. Ez utóbbinál én is alaposan meglepődtem, amikor kiderült: semmi társadalomkritikai szándék nem vezette Laár András kezét a megírásakor, valójában egy hétköznapi (?) szerelmes szám.

Hogy a következő adásban mi minden fog kiderülni Koncz Zsuzsa (Ha én rózsa volnék) és a Bergendy együttes (Darabokra törted a szívem) daláról, már előre borzongok.

Lehet, hogy valaki egyszer majd arról is megkérdezi a KFT együttest, hogy mi történik velük a jelenben, milyen volt a Higiénikus ember című lemezük fogadtatása, esetleg néhány dalt el is játszhatnak róla. Hogy ami ma íródik és értékes, ne legyen kizárólag a jövő zenéje.