Czucz Enikő: Kávétócsák, penészfoltok

Az asztalokon nincs hely több kávéspohárnak. Még ennek az egynek se, ami a kezemben van. Egymásba rakom a használtakat, aljukon mini beszáradt tejeskávétócsák jelzik a forró vizes áztatás szükségességét. Holnap reggel ugyanennyi lesz itt, de előbb helyet kell csinálnom a mai napnak.  Az első adaggal, ez kábé három pohár, visszaindulok a konyhába. A mosogató tele, mert rajtad volt a sor. A pultról véletlenül lesöpröm az üres teásdobozokat és a zacskókat, amelyek valamiért nem kerültek a karnyújtásnyira lévő kukába. Panaszkodnék, ha itt lennél, ha viszont nincs közönség, nem vagyok ideges. Picit talán ingerültebb a kelleténél. A gép Németország fölött lehet. Ahogy így szétnézek a lakásban, kissé nyugtalanít a rendezetlenség. A fürdőt ki kell takarítani, a ruhák elszórva, a polcok akár az egyenetlen dombtető, a szekrényajtók nyitva. A könyvespolc a költözés óta rendszertelen, a könyvek egymásutánjában nincs nyoma semmilyen elvnek. Se nagyság, se betűrend, se téma, de még szín se határozza meg a helyüket. A poharakon, papírfecniken és füzeteken túl a két asztal problémája strukturális. Külön-külön zavar az összes hibájuk, az íróasztal összes kiálló fiókja, az üvegasztal rosszul behúzott csavarjai. Zavar a lustaságunk, hogy nem vettünk erőt magunkon, nem volt kedvünk szétszedni őket, és újra összerakni. Helyrehozni a memóriánk hibáit, ha már nem jegyeztük meg jól.

Az én memóriám szörnyű, de az első házamról vannak emlékeim. Babaház volt, anyám és apám közös vállalkozása. Nem láttam minden előkészületet, az összes lépést. A színes tetőre emlékszem: áfonyás, epres, erdeigyümölcsös joghurtosdobozok alumíniumfedői voltak a cserepek. Nem csak oldalról, a hiányzó fal felől, de felülről is lehetett irányítani a történéseket, átrendezni a bútorokat, a tűzhely mellé állítani vagy asztalhoz ültetni a műanyag figurákat. Egy zöld, hurokba kötött spárgát kellett felfelé húzni, hogy feltáruljon a felső szint két szobája. A ház több deszkalapon terült el, apa a lelógó széleket nem fűrészelte le, hogy legyen kert is. Virágok nélküli mellett döntöttem, mert féltem a méhecskéktől, a kiszámíthatatlan röppályájuktól, szerettem volna viszont egy olyan földbe süllyesztett zöldségtárolót, amelynek a dombja télen alkalmas a szánkózásra, nyáron pedig három-négy bolynyi hangya keresi rajta az utakat a fű között. A kert végébe pedig két nagy diófát, hogy otthonos legyen.  Az előbbi kártyalapokból, az utóbbi drótból készült el.

Már az elején tudtam, hogy sokan laknak majd benne, de az összes hangja én leszek. Én mondom, hogy leülök. Én mondom, hogy kávét főzök, én teszem bele a tejet. Én fektetem le őket a kiskacsás zsebkendőből hajtogatott zsebbe. Az én kezem segítségével kerülik ki a műanyag bútorokat. Sütőt, szekrényt, asztalt. Az összes szobában más leszek, változik a hangmagasság, a tónus, talán még a nyelvjárás is. Én írom a történetüket, minden napra más fordulat. Még el sem tudtam képzelni, milyen nehéz lesz a nagyszobában egyszerre ennyi önmagamnak lenni. Még úgy sem volt egységes a történet, hogy megpróbáltam leírni, beavattam az öcsémet is a lakók életébe, a cselekményszálak folyton összecserélődtek, összekeveredtek a hangok, és egy idő után kifogytam az ötletekből. Nehéz volt elképzelni, mi következhet.

Két éven belül kinőttem a babázásból. Egy ideig vigyáztunk rá. A padláson volt, a többi kinőtt dolog között. A fakakas hintaszék, amibe eleinte ketten is elfértünk, később már egyedül se, még mindig ott van, ahogy a nagyapám nagynénémhez írt leveleit rejtő bőrtáska is. Bár a levélpapír megsárgult, a majdnem ötvenéves levelek sorai jól kivehetők. A babaház pedig valahogy lekerült onnan. Talán odaígértük valakinek, aki aztán nem jött érte. A kamra nedves levegője nem tett jót. A kert elfeketedett, a fák kidőltek. A tető felnyitását lehetővé tevő pánt elrozsdásodott, a színes tetőcserepekből is hiányzott, és zöldes fekete nyúlós réteg borította azokat, amelyek még a helyükön maradtak. A falak szélét recésre ette az idő.  A maradványait tegnap dobtam ki, amikor a Karlstadtba tartó buszon aludtad ki a hajnali kelést.

Nagyon várom, hogy végre leszállj a gépről. El kell mondanom, hogy rendet kell raknunk, amint hazaérsz, elmosogatni az összes használt tányért, feláztatni a beszáradt kávétócsákat, szétkapni a két aszalt, összerakni újra, ezúttal úgy, ahogy kell, műfaj és ábécé szerinti sorba állítani a könyveket, kiselejtezni és rendbe rakni a ruhákat. Megfelelő körülményeket teremteni magunknak. Eltávolítani a hanyagság gyanúját is. Közünk se legyen azokhoz, akik szorgalmazzák a pusztulást. Nem a játékot, az emlékezetet eszi meg a penész. És akkor mi marad nekünk?