Csak így tovább, kulturálissan!

Rendhagyó módon gazdasági elemzéssel kell kezdenem ezt az írást, mert az okok és okozatok összefüggéseinek keresése során olyan mélyre ástam, hogy nem is tudom, napvilágot látok-e még valaha... Nos: tudom, mert az Illetékesek több ízben is közölték velem, hogy a gazdasági növekedés országunkban idén sosem látott magaslatokba hágott, beállítva az eltelt évtized rekordját. A Hozzáértők azt is tudni vélik, hogy ez már rövid távon az életszínvonal javulásához, a vásárlóerő növekedéséhez vezethet, amiből akár azt a következtetést is levonhatnánk, hogy lesz pénzünk kultúrára, művelődésre is. Eddig az öröm.

Az üröm az, hogy bár néhány figyelemre – sőt tiszteletre – méltó kezdeményezést siker koronázott, egyre nehezebb helyzetben vannak azok, akik számára a tömegkultúra „nem pálya”, akik az eredetihez, a hagyományoshoz ragaszkodnak csökönyösen. Azt, hogy ma már a kultúra is árucikk, sajnos azok veszik legkomolyabban, akiknek módjukban állna változtatni a dolgokon – a könyvkiadók és terjesztők, a lemezcégek, a tévétársaságok és a műsorszervező irodák. A piac „nagy játékosai”, akikről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az a jó, amit elénk szórnak. Pedig nem feltétlenül – hiszen a „futottak még” kategóriában ott vannak az „outsider”-ek, megannyi eredeti ötlettel.

Meglehet, az ízlések és pofonok kőkemény világában az nyer, aki el tudja adni magát, a produkcióját. A kérdés az: mikor nyer a vevő – ha beszáll a játszmába, vagy ha kívül marad...?

Körvonalazódó körvonalak

Az ember – kiváltképp ha publicista – gyarló; egy éve például még azért fanyalogtam, hogy nem láttam annak az alagútnak a végét, melybe népi kultúránkat a letűnt rendszer kultúr-apparátcsikjai belezavarták. Ma sem látom, de közben hozzászoktam a homályhoz, egy év múlva meg, gondolom, behunyt szemmel is eligazodom majd abban az útvesztőben, amelyet kultúrpolitikának hívnak. Mert az nem csak úgy van, hogy néhány lelkes önkéntes azt mondja: ha már kultúrát adott nekünk az Úr, csináljunk hozzá seregszemlét! Kultúrpolitikai szempontból ehhez először is indokot kell találni, mely alátámasztja, hogy az igény belülről jövő, tehát jogos. Aztán mozgósítani kell az öszszes, magára valamit is adó kisebbség képviselőjét, majd az egészet meg kell koronázni egy – teszem azt – bódigusztis-csülkös-bableveses-rívavigadós produkcióval, ami legalább behozza a közönséget. A lóláb kilóg, de az összköltség alig üti meg a rongyos hárommillió koronát.

Egy másik térben, egy másik helyen Ág Tibor népdalgyűjtő arról beszél, hogy „a kultúra csak ott tud fejlődni, ahol mozgás van. Elsősorban is a kultúra állóvizét – vagy pocsolyáját – kellene felkavarnunk ahhoz, hogy előbbre jussunk.” A letűnt rendszer címére csupán annyit jegyez meg, hogy „a felvidéki magyarság körében nagyobb romlást vitt végbe a rendszer, mint Romániában. Mert ott megmaradt az értelmiség, míg minálunk negyvenöt után szinte teljesen felszámolták.” Álljon itt még egy költői kérdés, mely fölött tényleg érdemes elméláznunk: „Mit kezdhetünk most, amikor negyven év kiesett a felvidéki magyar kisebbség kulturális életéből...?”

A választ nem tudom, mint ahogy Huszár László, a népzenei tehetségek istápolását felvállaló „Bíborpiros szép rózsa” szervezője sem; amikor viszont az államtól kapott támogatásra terelem a szót, nem ragozzuk tovább a témát. Kár a szóért...

Könyvet lopni...

Persze jó dolgok is születtek idén – például Oláh Ibolya megasztár nemzeti szimbólum lett, ezentúl a kokárda mellé tűzve is viselhető. A művelt Nyugat felfedezte, hogy Szlovákia a Gótika Országa – ez alatt kivételesen nem azt kell érteni, hogy megragadtunk abban a korban –, és megrohamozták a pozsonyi kiállítótermeket (a gömöri és szepesi gótikus templomok felfedezése még várat magára). A különféle zenei fesztiválok alkalmával több híresség is megfordult a szlovák fővárosban, és a Fotóhónap elnevezésű rendezvény végérvényesen európai jelentőségűvé vált. A média terén Milan Markovič elveszítette a „közszolgálatiságért” vívott harcot, így továbbra sem kell attól tartanunk, hogy a királyi tévé és rádió a köz érdekeit fogja szolgálni.

Hogy még egy jó hírt közöljek, elárulom: bár a könyvek ára a behozatali vám megszűnte ellenére sem fog csökkenni, a könyvlopás az elkövetkező esztendőben sem számít bűncselekménynek.

Ezzel a fennkölt gondolattal azonosulhatott az a három romagyerek is, akik addig oldalogtak egy kelet-szlovákiai kisváros könyvesboltjában, míg egyikük a karácsony előtti forgatagban a kabátja alá csúsztatott egy könyvet. Már-már a távozás mezejére léptek, amikor az eladó feltartóztatta őket, és rövid szóváltás, fenyegetőzés után visszakapta a bűnjelet – a „Kézifegyverek kisenciklopédiáját”. Mi lehet még ebből a nemzetből, villant át az agyamon, ha már ebben a zsenge korban könyvet csórnak!? Igaz, egyelőre csak a Kézifegyverek kisenciklopédiáját, de lássuk be, egy Dosztojevszkij, Zola vagy Márquez még nehéz volna ebben a korban.

A kultúra lélekemelő és léleképítő erejében bízva, hasonló élményekben gazdag új esztendőt kívánok.