Bob Dylan daloskönyve

Az idén nyolcvankét éves Bob Dylan, akárcsak a korszakos művészek többsége, megosztó alkotó. Abban viszont egyetérthetünk, hogy alig akad még egy olyan figura, aki a dalszerzés rejtelmeiről nála többet tudna. „Egy dalszerző megmérettetésének egyik módja, ha megnézzük, kik énekelték el a dalait” – állapítja meg néhai pályatársáról, Townes Van Zandtról a kötetben, amely tavaly jelent meg, idén pedig – a Helikon jóvoltából – már magyarul is olvasható.

Dylan szerzeményeit olyan énekesek és zenekarok dolgozták fel, mint Nina Simone, Johnny Cash, Tom Jones, Jimi Hendrix, Mavis Staples, Willie Nelson, Bonnie Riatt, Marianne Faithfull, a Guns N’ Roses, a Beatles…. és a komplett lista mintegy ezerötszáz nevet tartalmaz. Krónikák című, korábbi kötetében Dylan kitér arra, hogy 23-24 évesen már az ellenkultúra akkora sztárja lett, hogy azon agyalt, hová tűnhetne el, ahol senki nem háborgatja. A szóban forgó, 2004-es (ön)életrajz alcíme tartalmazza az „első kötet” fordulatot, de a beígért második rész soha nem készült el. Most, idestova húsz évvel később azonban elkészült A modern dal filozófiája, amely robosztus, egykilós súlyával és lélegzetelállító képi világával akár szép album is lehetne, valójában azonban hatvanhat olyan dalról szóló gyűjtemény, amelyekről Dylannek mondanivalója akad.

A Doc Pomus néhai amerikai bluesénekesnek ajánlott kötet nyitósorai többet elárulnak a szerzőről, mint bármelyik vele készült (ritka) interjú. Kiderül belőle, hogy Bob Dylan horgászik, nagyra tartja a segítséget, és már többször feladta volna a könyvírást, ha barátai nem lökik tovább az akadályokon. „Külön köszönet a Dunkin’ Donuts egész személyzetének” – olvasható a kötet elején. Nyilvánvaló, hogy A modern dal filozófiája nem ettől érdekes, de ha valaki azt reméli, hogy kinyerhető belőle a dalszerzés párlata, akkor nagyot téved. Dylan nem árulja el a titkot, nem tárul fel, miként született az a háromszáz páratlan szöveg, amely a hat évtizedes karrier gerincét alkotja. Nem kapunk történeteket arról, milyen volt az adott szerzőkkel és előadókkal dolgoznia, pedig a bemutatott dalok között rengeteg olyat találni, amelynek írójával vagy megszólaltatójával együtt dolgozott.

Az első esszé, a Detroit City című, Bobby Bare amerikai countryénekes által híressé tett honvágydalról szól, és ha hozzáhallgatjuk a zenét, megértjük, miért fontos a várostörténet, Bare pályaindulása és hogyan kapcsolódik az egészhez a történelem első személyazonosság-lopása. Elvis Costello slágere, a Pump It Up feszült és nyugtalan, ezzel egyet lehet érteni, de nem biztos, hogy elsőre rá lehet érezni arra, hogy a jó öreg Bob mire akarja kihegyezni az eszmefuttatást. „Agymosott dal”, írja később, és csak a végén böki ki: rengeteg hibája van az 1978-as popszámnak, de ezeket ügyesen palástolja. Aztán, megőrizve az elmélkedés komoly mivoltát, Dylan oda lyukad ki, hogy a fiatal Bruce Springsteen mellett a Subterranean Homesick Blues című, saját folk-rock himnusza is hatással lehetett Costello dalára, amelyet egyébként, mint kiderül, „soknak” talál.

Megtudjuk, hogy tisztában van a TikTokkal, ismeri a streaminget és a Thug Life tetoválásokat. És vannak szép számmal, akiket az egekbe magasztal: Perry Como Without a Songjának már a hangszerelésétől is dob egy hátast, magát Mr. C-t pedig olyan előadónak tartja, aki „megélte minden elénekelt dal minden pillanatát”. A Volare című olasz táncnótáról meggyőződése, hogy ha nem hallod, akkor is egyfolytában hallod. Little Richard Tutti Fruttija, a The Who My Generation-je, Johnny Paycheck The Old Violin című kései dala, a The Fugs CIA Man című dala, Willie Nelson és Hank Williams komplett pályafutása viszont babérkoszorús fogadtatásban részesül.

A kötet bővelkedik eredeti megállapításokban is: a The Grateful Dead egy posztmodern „jazz-musical-rock and roll dinamó”, a The Clash, bár a punk rock a frusztráció és a düh zenéje, a kétségbeesés hangján szól, Carl Perkins pedig azért nem lett a rock ’n’ roll királya, mert „túl vidéki” volt. De Bobby Darin is megkapja a dicsérő/elmarasztaló értékelését. „Minden túl van telítve; túladagolunk mindent. Minden dalban egy, és csakis egy dologról esik szó, semmi árnyalás, semmi jelentéstöbblet, nincs rejtély. Talán ez az oka, hogy jelenleg a zene nem az a terep, ahol az emberek megvalósítják az álmaikat: az álmok megfulladnak ebben a levegőtlen környezetben” – így értékeli a kortárs popzenét, majd hozzáteszi, hogy a filmeket, a tévéműsorokat, de még a ruha- és élelmiszeripart is túldimenzionáltnak véli. „Nincs olyan tétel az étlapon, amely előtt ne szerepelne fél tucat jelző, úgy válogatva, hogy biztosan eltalálja a társadalompolitikai-humanitárius-sznobcsi-kajcsi fogyasztói szférádat. Gyere, élvezd a kedvenc szabadban termesztett, köménnyel megbolondított, Cayenne-borssal hintett tájjellegű kivonatodat! Néha már jobban esik egy BLT-szendvics, és kész” – fűzi hozzá. (Más fejezetek is tartalmaznak ilyen kitekintőket: élmény olvasni, ahogy a cipőkről, a válásról, a bigámiáról és a politikáról értekezik.)

Mindössze három, 2000 után készült dal kapott helyet a könyvben, amelyben gyönyörűen megférnek a megúszós jegyzetek (például Little Richard vagy Johnny Cash kapcsán), a briliáns-trükkös eszmefuttatások (például a The Grateful Dead Truckin’ című dalánál), vagy a semmit mondások (bizonyos nyelveken valamiért jobban hangzanak a dalok, mint más nyelveken), miközben egy-két dalról úgy ír, hogy magára a szerzeményre egyetlen betűt sem pazarol, sokan pedig nem kaptak önálló fejezetet (meglepő Jerry Lee Lewis, Tom T. Hall vagy Elton John hiánya).

Akárhogy is, Dylannek nemcsak abban van igaza, hogy az átütő dal sokszor nem azonos az átütő felvétellel, hanem abban is, hogy az enumerált alkotások meghatározó részei az életünknek. Csak azt sajnáljuk, hogy Falcsik Mari fordítása sokszor megbicsaklik, bár Dylan gondolkodásmódját és stílusát még az átültetésbe becsúszott szerencsétlen megoldások sem tudják elrontani.