Bazi nagy olasz királydráma

Talán annyi személyesség engedtessék meg, hogy tapasztalatból tudom, a királyi családok általában elzárkóznak mindenféle interjútól, a médiával való közvetlen, nyílt kapcsolat tekintetében nincsen számottevő különbség a regnáló és nem regnáló dinasztiák között. A hivatalban lévő koronás államfők jobbára csak a nemzeti közszolgálati csatornáknak nyilatkoznak, a trónfosztott uralkodók és leszármazottjaik valamivel több felületen szólalnak meg, de alapvetően soha nem reflektálnak túlságosan mély összefüggésekben családi, politikai vagy társadalmi kérdésekre. Botrányokról, kényes vagy pénzügyekről szinte mindig hallgatnak (többnyire egyáltalán nem beszélnek „hivatalosan” a sajtóval, legjobb esetben könyvmegkeresések alkalmával informális háttérbeszélgetésen fogadják a királyi szerzőket).

Éppen ezért igencsak meglepő, hogy az idén nyolcvanhat éves Savoyai Viktor Emánuel herceg, az olasz királyi dinasztia feje személyesen válaszolt Beatrice Borromeo olasz újságíró kérdéseire Az utolsó koronaherceg (The King Who Never Was) című dokumentumfilm-sorozatban. A Netflix három epizódból álló, összesen alig több mint kétórás szériája ráadásul alaposan belenyúl a hangyabolyba, ugyanis egy Dirk Hamer nevű német fiatal 1978-as halálát és annak következményeit vizsgálja. Az olasz grófi családból származó Borromeo a rangos milánói Bocconi Egyetemen és a New York-i Columbia Egyetemen tanult, újságíróként számos jelentős amerikai és vezető olasz napilapnál dolgozott, mielőtt Pierre Casiraghi, Caroline monacói hercegnő egyik fia oltár elé nem vezette. A Hamer-üggyel már számtalanszor foglalkozott, 2011-ben még előszót is írt az áldozat nővére, Birgit Hamer német manöken a témával foglalkozó könyvéhez (az asszony családja régi barátjának számít). Ráadásul Borromeo hozta nyilvánosságra a gyilkossággal vádolt, majd több ízben felmentett Viktor Emánuel az egyik olasz börtönben titokban, videókamerával rögzített vallomását, aki ezt követően rágalmazásért pert indított ellene. A bíróság végül az ügyet kiszivárogtató napilap javára döntött, Borromeo pedig a Twitteren posztolt arról, mennyire örül a Savoyai-ház feje elleni győzelemnek. Az ügyből újabb botrány dagadt, ugyanis a volt koronaherceg bulvársztár fia, Emánuel Filibert édesapja védelmére kelt a közösségi médiában.

„Viktor Emánuel vagyok. Savoyai Viktor Emánuel vagyok. Voilá! Hercegnek hívnak” – mutatkozik be az érintett a Borromeo által rendezett Az utolsó koronaherceg első epizódjában. Az elmondottak fényében szinte elképzelhetetlen fordulat, hogy Nápoly címzetes hercege valóban leült a tévéstáb kamerája elé, és számos botránya közül a legnagyobb felidézésére vállalkozott. Mindez nem is valósulhatott volna meg, ha a szintén Monte-Carlóban élő Emánuel Filibert nem játszik „békítőként” szerepet az édesapja és az arisztokrata között, illetve, ha utóbbi nem ír egy bocsánatkérő levelet az olasz királyi család fejének. A minisorozatban Viktor Emánuel arról is beszél, hogy az édesanyja, Mária José olasz királyné gyakran vetett kártyát, és azt jósolta a fiának, hogy király lesz. „Bocsánat, de nevetnem kell” – mondja a koronaherceg, aki több európai kortársához hasonlóan végül soha nem foglalta el a trónt. Ezen a ponton már nemcsak sejthetjük, hanem biztosak lehetünk abban, hogy őszinte kitárulkozást ígér a Savoyai-dinasztia vezetője, csak éppen az ominózus Hamer-gyilkosság helyett a szüleihez és a hazájához fűződő érzéseiről.

Márpedig Borromeo sorozata a kezdetektől azt sugallja, hogy Viktor Emánuel, akire a francia sajtó a „lövöldöző herceg” gúnynevet aggatta, maga sebesítette meg a 19 éves Hamert, aki modellként dolgozó nővérét kísérve egy olasz baráti társasággal Szardínia szigetéről érkezett a Korzika partjainál fekvő Cavallóra, az akkor még száműzetésben élő volt trónörökös nyári lakhelyére. Az elkényeztetett fiatalok elkötötték Viktor Emánuel gumicsónakját, állítólag hangosan dorbézoltak, sértegették a király fiát, aki válaszul egy vadászpuskával próbálta meg jobb belátásra bírni vagy elijeszteni a kompániát. A herceget őrizetbe vették, jogi felelősséget vállalt a fiút súlyosan megsebző baleset következményeiért, két hónapot ült az egyik ajacciói börtönben, azonban pénze és befolyása révén végül minden bizonnyal késleltette a tárgyalást, majd évtizedeken keresztül megúszta a felelősségre vonást. A szépen felépített, dramaturgiai fogásokban nem szűkölködő, de nem kimondottan hatásvadász munka alaposan körüljárja a ’78-as tragédiát, szemtanúk érzékletes segítségével rekonstruálja a történteket, és nyomon követi az áldozat nővérének bosszúhadjáratát.

„Birgit Hamer vagyok és igazságot fogok tenni” – mondja a hatvanas éveiben járó asszony, aki miután Viktor Emánuel szabadlábra került, és akitől az édesapja, Ryke Geerd Hamer megosztó német orvos, az áltudományosnak ítélt Dirk-Hamer-szindróma (DHS) kitalálója elfogadott kétszázezer márkát, minden követ megmozgatott azért, hogy az ezeréves dinasztia fejét bíróság elé citálja. Párizsi évei alatt sorra járta a szerkesztőségeket, úton-útfélen kampányolt Viktor Emánuel fellelőségre vonásáért, konfrontálódott Marina Ricolfi-Doria svájci olimpiai vízisíbajnokkal, a herceg házastársával és végül elérte, hogy tizenkét évvel az ügy lezárását követően a francia ügyészség tárgyalja a tragikus eseményeket. „Hogy lehet valaki hirtelen bűnös, ha eddig ártatlan volt?” – teszi fel a kérdést a herceg, aki kénytelen volt élete hátralévő részét arra feltenni, hogy saját magát védje. Elég jól teljesítette a feladatot: a Marie Antoinette francia királyné óta először letartóztatott királyi sarjat a rettegett párizsi esküdtbíróság 1991-ben felmentette, méghozzá ugyanabban a teremben, ahol egykoron halálra ítélték XVI. Lajos francia királyt.

Már itt érződik, hogy valami nem stimmel a történetben, de amikor az éppen csalással, tiltott szerencsejáték szervezésével és prostituálthálózat működtetésével gyanúsított Viktor Emánuel tizenöt évvel később, a potenzai fegyintézetben plasztikus részletességgel elmeséli, hogy miként lőtt az olasz fiatalokra, már teljesen elveszti a hitelességét. Pontosabban, az ő narratívája az őszintétlenség miatt kredibilis – és mélységesen sajnálatos. A történet azonban olyan, mint egy shakespeare-i királydráma vagy egy Agatha Christie-krimi: tele van fordulatokkal, összeesküvéssel, háttérben játszódó harcokkal és fatális hibákkal. Sőt, még a végére is tartogat egy meglepetést. Hogy rosszindulatút és alaptalant? Hát igen, az már más kérdés.