Balhé Monet körül

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"103655","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Az alapötlet jó: Harry Deane (Colin Firth) művészettörténész boszszút forral excentrikus főnöke, Lord Lionel Shabandar (Alan Rickman) médiamogul ellen, akinek évek óta gondozza értékes impresszionista gyűjteményét, s aki évek óta lekezeli beosztottját. Deane egyik barátjával, a bohém „Őrnaggyal”, aki festményeket hamisít, kiötlik, hogy megszerzik Shabandarnak Monet egyik szénaboglyás képét, amelyre évek óta vágyik. A régóta vándorló festményt előbb a németek szerezték meg, és vitték magukkal, majd az oroszok kaparintották meg, személy szerint egy csinos texasi rodeokirálynő, PJ Puznowski (Cameron Diaz) nagyapja. A kép az unoka, PJ lakókocsijának falán lóg. Ami természetesen hamisítvány, az „Őrnagy” munkája. A terv magvalósítása azonban nem megy simán, mert Harry Deane peches ember, szerencsétlen flótás; amibe belefog, rosszul sül el. Általa vannak csavarok, amelyek bonyolítják az ügyletet, de a rendező így sem tudott belőle fergeteges komédiát faragni. Idegesítően lapos a film, fanyar humora sem tudja szellemessé tenni. Ismert bohózati elemeket próbál leporolni, bevált helyzetkomikumokra épít, amelyekhez egy luxusszálloda ad helyszínt. Deane – zakóban, nadrág nélkül – ablakokon keresztül lépked be a szobákba. Csattanó itt sincs igazából, maximum, hogy jól ki lehet lesni idegeneket. Például – és ez a legnagyobb durranás a filmben! – egy előkelő sznob idős hölgy, amikor azt hiszi, hogy egyedül van, szertartásosan szellent egy kiadósat.

Igazából csak a végső megoldás hoz egy kis felüdülést. Amikor kiderül, milyen szerepük van a sztoriban a mindvégig idegesítő japánoknak (végig bosszantó, hogy nem tudni, miért kerülnek a képbe).

A Dől a moné csak Colin Firth rajongóinak ad valamit, a színész szenvtelen játékával.