Bad Boys, avagy Miért éppen Miami?

Amikor a koronavírus-járvány elszabadulása előtti hónapokban kijött a Bad Boys – Mindörökké rosszfiúk és már a nyitóhétvégén nagyon bíztató mozijegyeladási számokat hozott az Egyesült Államokban, a Sony filmforgalmazó egyből be is jelentette, hogy negyedik részt is terveznek, amelynek forgatókönyvét megint Chris Bremner írhatja. Érhető döntés: a Martin Lawrence és az Oscar-díjas Will Smith amerikai filmsztárok főszereplésével készült franchise harmadik darabja tizenhét évvel (!) követte a Bad Boys 2. – Már megint a rosszfiúk című előzményt, s végül olyan kimagasló összbevételt – 426,5 millió dollárt – produkált, amelyre talán senki sem számított.

Arról viszont kevés szó esett, hogy míg a Bad Boys 1995-ös első és 2003-as második részét a látványfilmeket készítő Michael Bay rendezte, a harmadikra egy fiatal belga rendezőpáros, Adil El Arbi és Bilall Fallah kapott lehetőséget. A folytatásos alkotások természetes velejárója, hogy a sokadik rész, főleg, ha nem a megszokott alkotó készíti, megosztja a rajongókat. Nem volt ez máshogy a belga rendezők hollywoodi bemutatkozásánál sem, de a Mindörökké rosszfiúk alcímű film valóban nem ér fel Bay csúcsra járatott, közönségcsalogató akció- és kalandfilmes világához. Arról nem beszélve, hogy a gagyi forgatókönyv sem tette jóvá azt a másfél évtizedet, amíg nem találkozhattunk kedvenc miami nyomozóinkkal. Talán emiatt döntött úgy Adil és Bilall, hogy a Bad Boys – Mindent vagy többet első felében „eljátszatnak” egy cameószerepet a Ferrariba ültetett Bayjel, a játékidő közepén pedig az összes korábbi filmből megmutatnak néhány emlékezetes villanást.

Marcus (Lawrence), a családapa és Mike (Smith), a csajozógép ezúttal az előző részben elhunyt felettesük, Howard rendőrfőkapitány nevét igyekeznek tisztára mosni, amelyet egy drogkartell és néhány korrupt rendőr csúnyán besározott. A miami rendőrség léket kapott hajó már évek óta – magyarázza valaki, és alig telik el fél óra, máris túl vagyunk Mike esküvőjén, Marcus „özvegycsinálónak” induló szívrohamán, így már csak arra koncentrálhatunk, amitől működik a széria. Vagyis, amitől látványban érdekes tud lenni: a két drogiparra specializálódott zsaru ellen rendőrségi hajtóvadászat indul, a különböző bandák pedig vérdíjat tűznek ki a fejükre.

Adilnál és Bilallnál a gyors akciójelenetek dominálnak, az ötletes kameraszögek és a dinamikus vágások miatt jobbára működnek is, de fura módon leginnovatívabban például akkor, amikor Reggie (a kizárólag ebből a szériából ismerős, amerikai Dennis Greene-McDonald), Marcus tengerészgyalogos veje egy tucatnyi behatolóval számol le a családi fészekben, vagy amikor Armando (Jacob Scipio), Mike nemrég felfedezett mexikói zabigyereke körül forog az egész világ. Mindez valami olyasmit sejtet, mintha a két főhősünk önmagában már nem lenne elég izgalmas, ráadásul az akció itt egyértelműen a cselekmény, a karakterkidolgozás és a humor kárára száguld a grandiózus finálé felé. Ezzel szemben a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? nemcsak attól működött, mert két színes bőrű, egyaránt nagydumás harmincas rendőrrel pumpált friss vért a buddy movie szubzsánerbe, hanem azért is, mert a figurák szerethetőek voltak, a poénok ültek, emlékezetesek voltak Marcus szállóigéi és lehetett miért izgulni a nyomozás során. Most azonban az elnagyolt forgatókönyv nemcsak a két címszereplőt temette maga alá (csúnya ziccer, hogy Mike szimpatikus módon beemelt pánikrohama nem vezet sehova), hanem valamennyi mellékszereplőt – például a High School Musical-univerzum egykori sztárja, Vanessa Hudgens vagy a Better Call Saul női főszereplője, Rhea Seehorn ismertté válásuk óta nem játszott ilyen tökéletesen semmilyen és teljességgel felesleges szerepet.

A Bad Boys – Mindent vagy többet nem durran különösebben nagyot, de néhány szerethető dolgot azért a javára lehet írni. Először is, a műfaj számos kortárs alkotásához képest nem süllyed alpári, bántóan káromkodó mélységekbe. Aztán ott van az okos zeneválasztás meg a jó zenei szerkesztés, amely Barry White Can't Get Enough Of Your Love, Babe című slágerében csúcsosodik ki. De annak is lehet örülni, hogy megtartotta elsődleges helyszínéül a bikinis lányoktól hemzsegő Miamit – még akkor is, ha keveset mutat be a tengerparti városból. Mindez azonban korántsem elég ahhoz, hogy kedvet csináljon az ötödik részhez, amely újabb kiszámítható, fáradt kalandba sodorja a két jobb napokat is látott fakabátot.