Az év legjobb lemezei

Blur: The Ballad of Darren

Ez az album főleg azoknak szól, akik együtt cseperedtek fel a zenekarral, még emlékeznek a britpop nevű zsánerre, de már másra vágynak – legfőképp egy kis élet-összegzésre.

Ötvenen túl az ember másképp látja a világot. Így van ezzel Damon Albarn, a Blur fő dalszerzője és frontembere is, aki ráadásul huszonévesen számos dalszövegében cikizte azt korosztályt, amelyhez jelenleg tartozik. Most átértékel régi szerelmeket, barátságokat, munkakapcsolatokat. Aki nem érti a szövegeket, annak ott a rengeteg elegáns hangszerelési megoldás, a szép harmóniák, a barokkos virágzás, a hagyománytisztelet. A kvartett kosárba gyűjti mindazt, ami fontos – mint egy költözéskor. Ez az album melankolikus, de nem fájdalmas leszámolás az illúziókkal, amelyek anno nagyon kellettek az életben maradáshoz. A világ megértésének igyekezete, ami egyenlő a védőburok elvesztésével. Zenei kalandozások a jól bevált formulák ismételgetése nélkül. Szabad önkifejezés, mindenféle elvárások nélkül. Például nem kell mindenáron slágert írni, mert nem tartoznak ezzel senkinek. A Barbaric, az önkritikus The Narcissist, a St. Charles Square és a The Ballad így is slágerek lettek, az album pedig listavezető volt Nagy-Britanniában.

Sufjan Stevens: Javelin

Sufjan Stevens tizedik stúdióalbuma búcsúzással indul. A veszteségek, valamint a gyász hullámai rendszeresen felcsapnak, de a szeretet optimizmusa azért végül mindig felülkerekedik. A lemez megjelenése előtt derült ki, hogy Sufjan Stevensnél Guillain–Barré-szindrómát diagnosztizáltak, ami egy ritka autoimmun betegség. Emiatt újra kellett tanulnia járni, illetve sokáig a kezét sem tudta mozgatni. (Megtalálta a humort ebben is: az egyik dalban kifejti, hogy olyan kerekesszékre vágyik, amely „a kerekesszékek Porche 911-e”.)

Talán a jövő kilátástalansága ihlette ezt a jobbára szomorkás, letisztult albumot, amely az eddigi életmű szintézisének is tekinthető. Stevens sokoldalú szerző-előadó, aki az utóbbi évek ambientes és filmzenés kirándulásai után visszatért a gyökerekhez, újra „klasszikus” anyagot adott ki, szabályosnak mondható dalokkal, finom megoldásokkal, sok érzelemmel. A felütés általában minimalista, majd egyre több hangszer kapcsolódik be, és a végére hatalmasra dagadnak a dalok. Van a lemezen egy Neil Young-feldolgozás is, az 1972-es There’s A World, amelyet szinte csak a szöveg alapján lehet felismerni, annyira más a hangszerelése. Stevens ezúttal sem hagyott senkit beleszólni a dolgok menetébe, maga végezte a produceri munkát, azaz minden olyan, amilyennek ő akarta.

boygenius: The Record

Íme, a gyengébb nem válasza a Crosby Stills and Nash trióra. Itt is három hatalmas tehetség fogott össze, hogy megreformálják az amerikai folk-rockot: Julien Baker, Phoebe Bridgers és Lucy Dacus. Az Egyesült Államokban szupersztárok indie-rock és countryvonalon, nálunk kevésbé, úgyhogy megragadjuk az alkalmat a népszerűsítésükre – külön-külön is. Így együtt viszont háromszor olyan jók, úgyhogy reméljük, hosszabb életű lesz a kooperáció, mint Crosbyéknál volt. Az egész úgy kezdődött, hogy pár éve a hölgyek közös turnéra indultak, de előtte szerettek volna írni egy dalt, amelyet majd együtt adnak elő a színpadon. Az ötletelés annyira jól sikerült, hogy egy egész EP kerekedett belőle. A turné után mindhárman visszatértek szólókarrierjükhöz, de később is többször vendégeskedtek egymás dalaiban, tavaly pedig stúdióba vonultak, hogy felvegyék közös zenekaruk első stúdiólemezét.

A debütáláson érződik, hogy jól megértik egymást, és a keserédes, melankolikus hangulat mellett is hallatszódik egyfajta felszabadultság a dalokban. Egyáltalán nincs olyan érzésünk, hogy a szólólemezekről lemaradt dalok lettek egymás mellé ollózva, hanem önálló entitást képez a boygenius, egyik előadó sem telepszik rá túlságosan az albumra.

A zenei anyag kellően változatos is, az a capella előadott nyitánytól a torzított gitáros dalokig terjed a skála, bizonyos helyeken pedig kölcsönvett motívumokkal megidézik a Simon & Garfunkelt, a Built to Spillt vagy Leonard Cohent.

Olivia Rodrigo: Guts

Ez a kaliforniai lány háromszoros Grammy-díjas, és még mindig csak húszéves. Saját maga írja a dalait, debütáló albumával (Sour, 2021) nagyot robbantott, és most visszatért, hogy megszerezze a pop-punk új hercegnője címet, illetve kimász-szon végre a tinisztárskatulyából. A Guts karcosabb, bátrabb, indulatosabb mint az előző album – még káromkodik is rajta –, de a producer azért vigyázott, hogy ne riasszák el a régi rajongókat. Vagyis továbbra is a fülbemászó dallamok dominálnak, és továbbra is zongorás balladák váltakoznak lázadó rockhimnuszokkal. Ám mivel Olivia Rodrigo a Z generáció egyik legnagyobb sztárja, úgy gondolta, kicsit több kísérletezést is megengedhet magának. Ugyanakkor nagyon kompakt és átgondolt album ez.

Olivia hiába számít mainstream előadónak, és hiába hívhatjuk nyugodtan popzenének, amit csinál, a végeredmény egyáltalán nem kelt műanyaghatást.

Van azonban valaki, aki nélkül a Guts nem lenne tízpontos album: Daniel Nigro producer, sőt amolyan háttérbe húzódó ízlés- és hangzásformáló. Ő dolgozott Rodrigo összes korábbi slágerén is (köztük a valódi blockbuster Drivers License-en és a Good 4 U-n is). Ami Lana Del Reynek és Taylor Swiftnek Jack Antonoff, Billie Eilishnak pedig a bátyja, Finneas, az Olivia Rodrigonak egyértelműen Daniel Nigro. A New York-i dalszerző-producer (aki az As Tall as Lions énekese és gitárosa is volt) indie-rockos múltja ad hitelességet a számoknak.

Young Fathers: Heavy Heavy

A két kontinensről származó ősökkel rendelkező fiatal skót apukák alternatív elektronikán alapuló hiphopja letarolta a brit szigeteket, olyannyira, hogy 2014-es debütáló albumukért rögtön Mercury-díjat kaptak. A folytatás is grandiózus volt, az idei Heavy Heavy pedig szintén nem csak szórakoztatni akar, hanem egy halom feszültséget, problémát pakol ránk. Az jár jobban, aki nem tud angolul, mert anélkül élvezheti a bravúros zenei megoldásokat, hogy a cinizmussal, politikai utalásokkal teli dalszövegeken kelljen gondolkodnia. (Ez persze nem igaz).

Az album tele van olyan ötletekkel, amelyeknek valószínűleg nem kellene párhuzamosan működniük, de valahogy mégis működnek. Pop-klisék keverednek pörgős ütemekkel és karakteres énekhangokkal, eufórikus dallamok törnek át a pezsgő és forrongó alapokon, vad kísérletezés zajlik háromperces dalok keretei között. Az ipari zaj és a kódolt hiphop-minták együtt élnek a lágy zongorafutamokkal. Mindez alig fél óra alatt zajlik le – ebben az értelemben a Heavy Heavy a gazdaságosság mintapéldája – mégis egyedi világot sikerül teremteniük. Ráadásul az az érzésünk, hogy a Young Fathers mostanra érett be, hogy minden, amit eddig csináltak, csak bemelegítés volt, felkészülés a mesterműre.

Gorlo Volka: Titok

A legizgalmasabb hazai magyar zenekarok egyike kicsit változtatott a stílusán. Második albumuk poposabb, színesebb az elsőnél, a dallamok szinte már vidámak, kevesebb a folkos elem, több a bugi. Az énekesnő, Farkas Melinda szövegei viszont majdhogynem szembe mennek a zenével, rendkívül komoly témákat tárgyalnak: szeretethiány, krónikus birtoklási vágy, a viszonzatlan érzelmek okozta kétségbeesés, a kezelhetetlen hangulatingadozások, a felelőtlen játék a tűzzel, a vergődés, annak reményében, hogy végül minden jóra fordul – szóval megannyi elgondokodtató, kitárulkozós dalszöveg, amelyekkel elérik, hogy ne háttérzeneként hallgassuk ezt az albumot, hanem figyeljünk is oda rá. És ha jól fülelünk, rengeteg apró, ötletes zenei nüanszra figyelmesek lehetünk.

Remek a keverés, a finom árnyalatok és a zúzós részek egálban vannak, és jót tett nekik az új billentyűs, Koch Olivér csatlakozása, mert nemcsak trendibb lett a hangzás, hanem izgalmasabb is. A Kopott dal, a Hajó a vége és a Tükör áll nálunk a lista első három helyén, de a többi dal is teljesen rendben van.