Az arab lant eleganciája – Anouar Brahem budapesti koncertjéről

Alighanem mindig örök kívánnivalót hagy maga után, ha kedvelt zenészeink albumait csak otthon hallgatjuk. Legyen szó bármilyen csúcsminőségű hangosításról, az élő varázst semmi nem képes pótolni akár évtizedek után sem – hát még ha olyan rendkívül finom szálakból szőtt művészetről van szó, mint a tunéziai származású Anouar Brahemé!

Az úd megújítója

Az 1957-ben Tuniszban született zenészt az úd (arab lant) forradalmi megújítójának tartják. A hangszerrel már 10 éves korában megismerkedett, majd mire 1981-ben hat évre Párizsba költözött, már mestere volt az údnak, játékát pedig jazz-elemekkel is bővítette. A francia fővárosban nem kisebb nevekkel működött együtt, mint amilyen például Maurice Béjart táncos-koreográfus vagy Gabriel Yared zeneszerző. 1990 után vált igazán nemzetközileg ismertté, 1991 és 2017 között 11 szólóalbuma jelent meg a nagy presztízsű müncheni ECM-kiadónál. E lemezeken olyan zenészek társultak mellé, mint – többek között – Jan Garbarek, John Surman, Jack DeJohnette, Dave Holland, Jean-Louis Matinier vagy Kudsi Erguner.

Teher nélküli mélység

A több mint egy évtizede együtt játszó kvartett tagjai az úd-művész mellett Klaus Gesing (szoprán szaxafon, basszklarinét), Björn Meyer (basszusgitár) és Khaled Yassine (darbouka, bendir). Az már a koncertleírásból is kiderült, hogy az életmű egyfajta keresztmetszetéből nyújtanak válogatást a MOM Kulturális Központ – mint utóbb kiderült – enyhén foghíjas nézőterén ülő rendkívül lelkes közönségnek. Ha jól hallottam, talán a „The Astounding Eyes of Rita“ c. 2009-es lemezről szerepelt a legtöbb kompozíció.

Hogy mi az élő varázs egyik legmarkánsabb vonása egy Brahem-koncerten? Elsősorban talán az, hogy már-már tudatalatti mélységekig hatoló zene mennyire „nem terhelt“, miközben javarészt „súlytalanság“ hangulatát idézi fel, s olyan biztonságérzetet kelthet a hallgatóban, amelynek az szinte csak a legmeghittebb gyermekkori emlékeiben leli párját. Ezt erősíti a döbbenetesen együtt lélegző négy zenész barátságos kiállása, valamint az, hogy a brilliáns hangszertudást megkímélik mindenféle magamutogató öncélúságtól. Különösen látványos ez magánál Anouar Brahemnél, aki szinte csak „hagyja“, hogy az úd megszólaljon, s nem kelti azt az érzetet, hogy ő az, aki a hangszere fölé nő.

A fül néha nem akarja elhinni, hogy lehet ilyen szerves egységbe ágyazni az arab skálákat a jazz különféle, szabadon burjánzó zenei megoldásaival. A koncert „belső terében“ talán nem, azt követően azonban eszébe juthat a hallgatónak az is, hogy ha az efféle fúzió ilyen ragyogó egységben és alázattal működhet a zenében, akkor talán van erre némi esély a zaklatott külvilágunkban is.