Apokalipszis most és mindörökké

Manapság, amikor mindenki elszigetelt (az elmagányosodás a legnagyobb globális társadalmi kihívások egyike), a világvégefilmek sokkal jelképesebb szerepet töltenek be az életünkben. A kataklizmákkal, apokalipszisekkel foglalkozó alkotások azt kérdezik tőlünk, hogy mi történik akkor, amikor valóban beüt a krach, és az ember nem azért válik magányossá, mert az életkörülmények, a társadalmi trend vagy a kényelem miatt az egyedüllétet választja, hanem szükséghelyzet kényszeríti erre. Rumaan Alam amerikai író regénye, a Távol a világtól erre a kényes témára tapintott rá, a 2020. októberi megjelenése előtt fél évvel berobbant pandémia pedig akarva-akaratlanul a legerősebb marketingértéket biztosította, így az erős alkotás és szerencsés időzítés könnyen megtalálta a maga útját a pozitív kritikák és a lelkes olvasók felé. (Alam egyetlen magyarul is olvasható munkáját a Gabó Kiadó 2021-ben jelentette meg, nemrég pedig filmes borítóval újra boltokba küldte.)

Ahogy azt már megszoktuk, a kivételesen jó fogadtatású szórakoztató regényekből gyakran rövid időn belül film készül, a Távol a világtól mozgóképes feldolgozásáról azonban szokatlanul gyorsan döntöttek: a sajtóhírek szerint több jelentős amerikai stúdió és streamingszolgáltató által felkorbácsolt licitversenyt a Netflix már azelőtt megnyerte, hogy a regény nyomdába ment volna. Eleinte úgy volt, hogy a Mr. Robot és a Homecoming című televíziós szériák alkotójaként ismert Sam Esmail két hollywoodi „öregmotoros”, Julia Roberts és Denzel Washington Oscar-díjas amerikai színészek főszereplésével ülteti filmre Alam sikerkönyvét, és azt is rebesgették, hogy ilyen hatalmas gázsit még sem rendezőnek, sem főszereplőknek nem kínált a világ vezető streamingplatformja.

A regényével megegyező című, a könyvtől némileg eltérő, de összességében hű filmváltozat első jelenetéből messziről látjuk, amint a Föld bolygó mögött északnyugati oldalról felkel a Nap, aztán immáron közelebbről – áthaladva a troposzférán – kivehető, hogy az Amerikai Egyesült Államok atlanti partvidékénél járunk: az éltető napsugarak a Hudson folyót aranyozzák be. „Nem bírtam aludni. Borzalmas évünk volt, mint tudod” – mondjai a bőröndökbe pakoló Amanda (Roberts) az ébredező, az alvás miatt kótyagos Claynek (Ethan Hawke). Észre sem vette, de minden nap dolgozott, magyarázza tovább, a férfi pedig mindig stresszes a munkája miatt, a megszorítások miatt aggódik. „Úgyhogy ma reggel kivettem egy gyönyörű tengerparti házat” – közli a reklámszakemberként dolgozó asszony, mondván, ha kész tények elé állítja az irodalom- és médiaszakos egyetemi tanárt, csak nem fog olyan hevesen ellenkezni.

Esmail filmjében férj és feleség két gyermekükkel együtt hagyja a háta mögött a szüntelenül lüktető New Yorkot, hogy egy másfél órányi autóútra lévő, zöldövezeti környezetben lévő modern, jól felszerelt és tágas házban pihenhesse ki az elmúlt év fáradalmait. Az épület pazar, a környezet idilli, a medencében lubickoló gyerekek boldognak tűnnek. Minden klappol addig, amíg egy teherszállító hajó képtelen lefékezni és a strandolókkal teli tengerpart homokjába fúródva tud csak megállni, alig elkerülve a tömegszerencsétlenséget.

A magát heves mizantrópnak mutató Amandát azonban még ez sem zökkenti ki annyira, mint az, amikor egy megnyerő külsejű, elegánsan öltözött színes bőrű férfi, GH (a kétszeres Oscar-díjas Mahershala Ali, aki a Washingtonnak felkínált szerepet fogadta el) és a lánya, Ruth (a pályakezdő Myha’la Herrold) váratlanul bekopogtat hozzájuk éjfélkor. Hamarosan kiderül, hogy az elegáns nyaraló a férfi tulajdona, és telefonáltak volna, de az áramkimaradások és a kommunikációs hálózatok összeomlása miatt nem volt lehetőségük erre.

A Távol a világtól misztikus-horrorisztikus alkotásként indul: egy felső középosztálybeli család távol a civilizációtól, miközben körülöttük összeomlik a világ. Aztán betoppan két idegen, akik gyanút ébresztenek az egyébként is bizalmatlan feleségben, ráadásul valóban több ponton is nehezen tisztázható a történetük, amelyre Tod Campbell operatőri munkája szépen ráerősít. Az ilyen hatásos expozé már számos filmnek szolgáltatott alapanyagot, de Esmail rendkívül ügyesen idézi elénk az indiai származású amerikai thrilleriparos, M. Night Shyamalan általában hátborzongató, gyakran paranormális jelenségekkel megspékelt világát és Alfred Hitchcock senki máséhoz nem fogható, rendkívül ötletes suspense-technikáját (megidézi a Madarak és az Észak-északnyugat jeleneteit is).

A civilizált nyugati világ látszólag összeomlóban, hőseink azonban továbbra sem tudnak semmit arról, hogy milyen veszély leselkedik rájuk – csupán azt érzékelik, hogy a természet rendje felborult, a távközlési rendszereknek lőttek, a kibertámadások sorozata megbénította a közlekedést, egyikőjükön rejtélyes betegség tünetei jelentkezek, az emberek pedig elmenekültek vagy meghaltak a környezetükből (kivétel az enyhén konteóhívő és a túlélés törvényeire gyorsan átkapcsoló szomszéd, akit Kevin Bacon játszik). Megértem, ha akadnak olyan nézők, akik úgy látják, a film egy idő után már nem tud mit kezdeni a feszültséggel, bár szerintem éppen a feszültség a cselekmény egyik tényleges mozgatórugója. A szakaszolásra tett kísérletek (öt fejezetre osztott struktúra), a tébolyt visszaadó, a konvenciókon túllépő képi világ, illetve az ügyes vágás (Lisa Lassek munkája) is mind azt hivatott megjeleníteni: itt a világvége.

A Távol a világtól legnagyobb szexepilje mégsem az apokalipszis, hanem az, hogy egyszerre látványos és izgalmas katasztrófafilm, amelyet sokáig sokat sejtető, mindvégig bravúros, keretbe zárt cselekmény visz előre. Az adaptáció szintén teret enged a társadalomkritikának, az ironikus humornak. A szereplők gondosan megrajzoltak, egymással való interakcióik gazdagok, a hősöket életre keltő színészek pedig karakteres alakításokat nyújtanak – különösen igaz ez Julia Robertsre, aki ilyen kifogástalan talán az Augusztus Oklahomában óta nem volt.