Ami látszik: szinte semmi, mégis mennyi minden

Minimum két okból nehéz feladat ez. Egyrészt alaposan el vagyunk látva vizuális fogyasztanivalóval: nap mint nap képek milliárdjait állítjuk elő, akarva-akaratlanul is osztjuk, szaporítjuk és retusáljuk őket, tessék csak végigmenni az utcán, kinyitni az Instagramot, a Pinterestet, évezredekig lehetne tátott szájjal nézni a szebbnél szebb látványokat, a mozgóképek, filmek és videók tömkelegéről már nem is beszélve.  A látvány mint a lényeg eltakarása Másrészt már csak azért is kihívás manapság festészettel foglalkozni, a festészet nyelvén gondolkozni, cselekedni (értsd: ilyen vagy olyan formában, akár öntudatlanul is Giotto, Tizian, Rubens, Turner, Manet, Klimt, Warhol, Bacon stb. örökébe lépni, az ő nagy problémáik és válaszaik után új, hiteles, kortárs válaszokkal előállni), mert a 19. és a 20. században eszméletlenül sokat változott a képekhez való viszonyunk. Túl azon, hogy sorra jelentek meg az ún. új médiumok (dioráma, fotó, videó stb.), technológiák (ofszetnyomtatás, fénymásolás, szkennelés, digitális és 3D-kamera, internet), hihetetlen elvárások, szigorú, bonyolult, a nem szakmabeliek számára totálisan követhetetlen számonkérések nehezedtek erre a műnemre.  A ma festészete mintha csak roskadozna a rá pakolt, rá rétegződő imperatívuszok súlya alatt. Újra és újra felmerült, és ma is felmerül a kérdés, hogy halott dolog-e a festészet, illetve, hogy mégis mit tud mondani a festmény ebben az egyre inkább felhő alapú, posztdigitális, fullhádé látványokkal telepakolt virtuális Bábelben, amiben élni van szerencsénk. Nem utolsósorban felmerül, mennyiben képes hitelesebb, eredetibb „igazságokat” kirajzolni, mint mondjuk egy összetettebb, technikák, terek, médiumok közt megképződő, szöveges referenciákra is építő, konceptuális ihletettségű installáció (konyhanyelven „modern művészeti alkotás”). Vagy akár egy film, amely sok esetben pár perc alatt árnyaltan és rétegzetten képes ilyen-olyan (szociális, lélektani, etikai stb.) problémákkal, konfliktusokkal szembesíteni. Tud-e mindehhez képest többet, mást nyújtani a festészet – vagy legjobb esetben is csupán egy hangulat, egy illékony benyomás rögzítése a tét? Malevics és Mondrian óta sokan próbáltak száműzni a festészetből mindent, ami csak egy picit is illusztratív, picit is történetmesélős. Sokan egyenesen ismeretelméleti problémák, elvont teorémák vizsgálati terepévé és médiumává tették meg a festményt, a szépséget, a technikai virtuozitást mint valami gyanús, sokadrangú (sőt, a lényegtől eredendően még távolabb vivő) ingredienciát kezelve, mondván, hogy aki másra, „szépművészetre” szomjúhozik, nézegessen csak plakátokat, képes újságokat, szalonfestőket.  Megint mások eleve fintorognak a festészet szó hallatán, azzal érvelve, hogy a festmény, legyen benne bármennyi kritikai potenciál, amint kikerül a művész kezei közül, pillanatok alatt a fogyasztói kultúra logikájához idomul, termékké, produktummá, üzlethelyiségek, irodafalak, múzeumbelsők díszévé, végső soron halott látvánnyá dermed.  Emlékek természetrajza Azt hiszem, a fenti problémák, ha nem is mindig ilyen tételesen szájbarágósan, de Kosziba Klaudiát is foglakoztatják – már csak azért is, mert egy olyan kortárs művészről van szó, aki ízig-vérig festő, a kezdetektől fogva konzekvensen és elmélyülten foglalkozik a festészet nyelvtanával, történetiségével, a médium lehetőségeivel, korlátaival.  Úgy képzelem, hogy festészetében az aszkézis a döntő mozzanat. Az ábrázolható és az ábrázolhatatlan szétválasztása. Hatalmas, lényegi dolgok észrevétele a lehető legbanálisabb, legtriviálisabb élménytöredékben is. Mondjuk egy zacskó témává, festménnyé tétele: celofántest, tetem, ünnep, koporsó. Csillogás, szemét, szétcsomagolás, testvesztés, halál. Lélek, pneuma. Űrtartalom, üresség. Filléres, vacak olcsóság és ünnepélyes pompa egyazon, ideig-óráig csillámló testben. Vagy megpillantani a poézist, a festészetet foglalkoztató évszázados problémákat egy pár másodperces, illékony tüneményben: egy párás szélvédő szűrésében kirajzolódó látvány – cafatokra szabdalt perspektíva, melyben van is meg nincs is enyészpont, s melynek egyszerre szippantó mélysége van, mégis könyörtelenül sík. Gyöngyöző pára, ködbe vesző aszfalttest. A szélvédő mint a vászon megkettőződése, mint világra nyitott ablak és torzító tükör. Egy féltranszparens felület, amely láttat is, takar is. Egyszerre torzít és keretez: a par excellence festmény. Ami látszik: szinte semmi, mégis mennyi minden. Ahol véget ér az emlék „teste” Kosziba Klaudia, miközben fest, emlékmunkát végez. Leképezés közben konstruál. Festészetében legalább annyira fontos a szűrés, a lemondás, a visszabontás (mindaz, amit nem ábrázol), mint maga a formaadás. Az alkotás lényege, döntő mozzanata nem is annyira a látvány létrehozása, hanem a megragadásra érdemes fikció kiválasztása (és fikcióként való felmutatása) a milliárdnyi más fikció közül. Az emlék és a fotográfia közti viszony tetten érése, tisztázása. Valóságok ütköztetése. Fotó és festmény kapcsolatának vizsgálata. Mindezt festés közben, a festés (és újrafestés) aktusa révén. Egyáltalán, hány darab festményt festünk meg, míg késszé nem érik a kép? Mintha lefesteni valamit annyit tenne, mint tisztázni (tisztába tenni) valamit. Mi minden megy végbe, amikor (amíg) emlékezünk (mi minden réteg, alapozás, lazúr, firnisz simul, épül, bonyolódik egymásba ezen a hártyavékony, sík felületen, a vakráma szorításában)? Hogyan akarja magát emlékeztetni az emlék? Képesek vagyunk-e egyáltalán képek nélkül emlékezni? Mennyiben teremtés, mennyiben torzítás az emlékezés? Hol ér véget az emlék „teste”, és hol kezdődik elménk, emlékezőképességünk vászontextúrája?  Aki képet fest, nyomot hagy. Megörökít, vagyis az örökkévalóságnak fest (de legalább is megpróbál az örökkévalóságba menteni, vagy azzal összemérni valamit – valamit, amiről tudja, hogy az eredendően múlandó, lévén, hogy térben-időben véges, pillanatok és perspektívák játéka. Szentek kórusát, egy csatajelenetet, egy kerti mulatságot. Egy filléres celofánzacskót. Vagy egy filléres celofánzacskóról készült fényképet.  Megfesteni a festést És persze sosem csak egy témát fest, hanem közben egy festmény is festődik. Festés közben a festést (mint gondolkodásformát, mint valóságteremtő eljárást) is láthatóvá tenni, ez itt a kihívás. Picit, mint amikor az a Mallarmé nevű fickó, aki darabjaira szedte a verset, felismerte a szavak, betűk, pontok, sorközök, tipografikus elemek ízét, elevenségét, valóságformáló erejét. A felismerés, hogy a képnek is teste van. Korlátai, vakfoltjai.  A festmény, akárcsak emlékezetünk, egy csomó mindennek cudarul ellenáll. Talán ezért is van annyi apró, finom, reprodukálhatatlan nüansz („képhiba”) Kosziba Klaudia képein. A fátyolos, fakószürke lazúrok és áttetsző rétegek közt úszó foltocskák, mint megannyi szeplő vagy májfolt. Az akvarellszerű, talajtalan terekben lebegő, egy-egy ponton realisztikusan kiélesedő motívumok eróziója (csurgások, bojhok, erezetminták, hasadások). Szabálytalan kis realizmus-szigetek és leheletfinom áttűnések a határtalan homály tereiben.  Sok festményen érezni W. G. Sebald írásainak hangulatát (néhány festmény, ill. ciklus neve egyesen Sebaldtól származik) – és mint ahogy az író regényeiben, itt sem a felmutatás, az ábrázolni kívánt dolog kínosan precíz rögzítése a tét, hanem sokkal inkább emlék és emlékező, az emlék és emlékhordozó viszonyának, kölcsönhatásainak tisztázása, az emlékezés természetrajzának megértése.   Csak töredékes, függőben lévő látványok Ne feledjük, hogy a reneszánsz festészete sem csupán egy új stílus, ilyen-olyan formai jegyek összessége volt, hanem egy új világot, egy új valóságot teremtett meg, és tett elbeszélhetővé: a táblakép (ez a hallatlanul modern, teljességgel polgári találmány) a sok aranyháttér előtt lebegő típus-szent és típus-király után végre megmutatta az öntudatra ébredt, büszke patríciust, akinek arca van, sőt ráncai, esetenként tokája és bibircsókja is. A polgárembert, aki szilárdan, két lábbal áll a térben, a saját maga perspektivikusan tökéletesen megszerkesztett terében, négyzethálós mintás márványpadlón, ha úgy szól a megrendelés, a család vagy a szakma védőszentjével egy (kép)térben. Kosziba Klaudia képei sem csupán azért kortársiak és izgalmasak, mert szinte minden képe „mögött” ott lebeg (megszűrve, desztillálva) Gerhard Richter és Luc Tuymans festészetének esszenciája, mint egyfajta érzékenyen jelezni kívánt háttérreferencia. Hanem mert egy olyan világra reflektálnak, amelyben csakis töredékes, függőben lévő látványok léteznek, és amelyet minden korábbinál jobban áthat a jelentésvesztéstől, a kiüresedéstől való félelem (amit nagyrészt éppen a vizuális túlpakoltság, a formák, látványok, termékek gyors és egyre gyorsabb termelése, cirkulációja okoz).  A mindenütt jelen lévő homály, a fátyolos elmosódottság, a töredékesség, a lebegés képzete, a kontúrok és éles motívumok szinte totális hiánya Kosziba Klaudia képein egy olyan kor tüneteiként rajzolódik ki, amely soha nem látott ütemben termeli a látványt, a szintetikus, hálózatosan összekapcsolt pót- és művalóságokat. És amelyben az egyén minden látszatszabadsága ellenére egyre arctalanabbá, talajtalanabbá válik, hatalmas, alig elgondolható absztrakciók kiszolgáltatottjává.Kosziba Klaudia melankóliával és gyakran különös feszültséggel átitatott (máskor pedig leírhatatlan nyugalmat árasztó) képei egy olyan „valóságra” referálnak, melyben nincsenek többé nagy narratívák, szent határok, központi események, szilárd, kikezdhetetlen mítoszok – vagy ha vannak is, hát bármikor érkezhet helyükre egy újabb, szebb, látványosabb.  A hétköznapok sodrásában rendszerint úgy fogyasztjuk a képeket, mint a gyorskaját a gyorsétteremben. Néha, egy-egy határhelyzetben azért előfordul, hogy fejbe kólint egy kép ősi, eredeti, valahol mélyen ízig-vérig szakrális lényegisége. Mondjuk, amikor egy frissen elhunyt hozzátartozónk fényképére tekintünk. A gyász ideje alatt mintha érzékenyebbé válnánk, mintha leperegne az a láthatatlan, képzeletbeli filmréteg, ami észlelésünkre rátelepszik – ez a különös anesztetikum, a bávatag, rutinszerű képfogyasztás velejárója.  Ilyenkor egy-két pillanat erejéig mintha évszázadokat repülnénk visszafelé, egy olyan korba (állapotba), melyben még szigorú rend honolt a képek birodalmában. Amikor a kép még szent volt, és alapvetően két helyen lakozott: az oltáron és a síremléken. Úgy képzelem, hogy Kosziba Klaudia legtöbb festményében arra tesz kísérletet, hogy ehhez az ősi, homályba veszett, eredendő autenticitáshoz visszataláljon. Mindezt persze egy alapvetően varázstalanított, töredékességre ítélt, eldologiasodott világban. Amennyire csak lehet, visszafesteni a festészetet oda, ahol a képeknek szent státuszuk, amikor még világló, világot közvetítő erejük volt. Nem úgy, mint ma, amikor éppen a képek milliárdjai takarják el előlünk (harsányságukkal, formai bravúrjaikkal, egyebekkel) a világot. Szigorú, hallhatag klasszicizmus Kosziba Klaudia következetesen három műfajt művel: portrét, tájképet és csendéletet. A festészet három nagy zsánere. Mindegyiket a festészet fedezte fel számunkra – festészet nélkül nem létezne egyik sem. Az én olvasatomban az éjjeli lepkés sorozat darabjai is egytől egyig portrék. Az eredeti testük sokszorosára nagyított állatokat (állattetemeket?) nézve felragyog bennem a felismerés: de hiszen ez akár én is lehetnék. Elvileg bárki közülünk. Egy hallgatag, ünnepélyes méltósággal ábrázolt test (portré és ünnepélyes méltóság: ez valahogy szorosan összetartozik), egy szürke, tiszavirág életű állat képmása.  Egy apró, haszontalan büdösbogár, ami azonnal szétmállik ujjaink között. Egy reliefszerű, porlékony drapéria-test. Amelynek szárnyait – már ha vesszük a fáradságot, és egészen közelről nézzük – csodálatos, megismételhetetlen, ezernyi tónusban pompázó mintázatok borítják. A mulandóság mintázatai. Egyszerre a természet apró csodája és hiábavalóságok hiábavalósága. Ahogy a barokk kor csendéletfestője mondaná: vanitatum vanitas.  Csanda Máté művészettörténész