A tányér ételen kívül szeretetet is osztanak

A rendet több mint 50 esztendővel ezelőtt az indiai Kalkuttában Teréz anya alapította. A közösség tagjai az engedelmesség, a tisztaság, a szegénység mellett fogadalmat tesznek arra is, hogy az elesettek közül a legelesettebbeket, a szegények közül a legszegényebbeket fogják szolgálni. A nővérek a szárihoz hasonló fehér színű, kék szegélyű viseletben, vállukon kis kereszttel öt földrész számos országában vannak jelen, s a négyezer apáca gyógyító-gondozó munkáját több millió önkéntes segíti. Teréz anya és rendje „az élet sebesültjeit” vette pártfogásába, s mert az ételt alapvető emberi szükségnek tartják, ingyenkonyhákat működtetnek.

Szlovákiában 1992 óta vannak jelen, az eredetileg Récsén létesített Betlehem-ház 1997-ben Ligetfalura költözött. Szimbolikus összegért a városkerület önkormányzata adta bérbe a megüresedett óvoda épületét a Szeretet Misszionáriusai kongregációnak.

Sorsok

– Télen naponta osztanak ebédet, ám amikor beköszönt a jó idő, csak a hét végén. De ezért is hálásak vagyunk, no meg azért, hogy emberszámba vesznek minket. Mosolyogva biztatnak, hogy majd megsegít bennünket a Jóisten. Két éve, hogy rendszeresen náluk étkezem és igénybe veszem a fürdés lehetőségét is. Tisztálkodás közben a fehérneműt, a zoknimat is kimosom. Aztán valahol a szabadban kiakasztom egy bokorra száradni – meséli az épület előtt többed magával várakozó ötven-hatvan év körüli hajléktalan, majd egy ötvenesért hajlandó közreadni utcára kerülésének történetét. Amikor látja, nem hajlok az ajánlatára, enged az árból, majd végül ingyen mesél. Elmond egy történetet, amelyben szerepel egy rossz, zsarnok feleség, aki ellene nevelte két gyereküket, majd amikor kiforgatták az örökségéből, nem engedték vissza a közös lakásba. – Ne hagyd ki azt sem, hogy te sem voltál egy angyal, nemcsak piáltál, hanem börtönben is ültél – szól közbe egy másik várakozó. Kérés nélkül beszámol arról, hogy neki több mint öt éve az utca az otthona. Valaha idős édesanyjával élt, de amikor a mama meghalt, ő elitta a falusi ház árát. Feljött Pozsonyba, de nem boldogult. – Ha az embernek nincs fedél a feje felett, az ősz és a tél borzasztó. Nem tagadom, én a város széli kertekben keresek menedéket. Általában betöröm a kis házat, amely rendszerint fűthető. A nagy hidegben, hóban nem kell félnem attól, hogy a tulajdonos megzavar. Ebédet a Teréz anya nővérkék adnak. A nyarat szeretem, hiszen most könnyebb az élet. A főváros környékén tóból sok van, a bozót sűrűjében nem zavarunk senkit. Mosakodni hajnalban szoktunk, mire megérkeznek a fürdőzők, néhány szatyorba dobáljuk a cuccainkat, és irány a város. Én az egyik templom előtt szoktam kéregetni... No, de most már menjünk be, mindjárt kezdődik a mise.

Testi-lelki táplálék

Az imateremben alig van néhány szabad hely, a fapadokon ülők csendesen beszélgetnek, egy férfi gitárt penget, a másik a nyitott ablaknál bóbiskol. – Mi van a táblára írva? – kérdezi a mellette ülőtől egy hölgy magyarul. – Az, hogy a mai misét Elfrída nővérért is tartják. Nem tudom, melyik volt az, ezek a sötét bőrűek annyira hasonlítanak egymásra – cserélnek eszmét suttogva.

Amint megjelennek a nővérek, mindenki kezet akar fogni velük, s ők kedvesen mosolyogva viszonozzák a kézfogást. Egymás között angolul váltanak néhány mondatot, majd az egyik szlovákul arra kéri az egybegyűlteket, csendesedjenek el, s úgy készüljenek az istentiszteletre, mintha az első, vagy akár az utolsó miséjük lenne életükben. Leül a szintetizátor mögé, és a teremben ülő vagy ötven hajléktalan énekelni kezd. Az istentiszteletet csak kevesen szunyókálják végig, rosszalló tekintetek kereszttüzébe kerül az a férfi, akinek hangos ásítása megzavarja a prédikációt. A mise végén mintha gyorsabban imádkoznák el a Miatyánkot, a mellettem álló meg is jegyzi, alig lát az éhségtől. Nem csoda, hogy kifelé egy kis tolongás támad, a hajléktalanok közül sokan futva teszik meg az utat az ebédlőbe.

Nyolcan a jótevők

– Nemcsak a testünket istápolják a nővérkék, hanem a lelkünket is. Hetente egyszer hittanórát tartanak, ezeken a részvétel nem kötelező. Mégis sokan látogatják, ezért a régieknek nincs is már szükségük a sokszorosított daloskönyvekre, az összes egyházi dalt kívülről fújják. Követelmény viszont, hogy az ide belépő józan legyen. Az ittas embert kedvesen ugyan, de határozott hangon kiutasítják a házból. Tudom, miről beszélek, majd három évig telente naponta itt voltam, sőt, amikor súlyosan megbetegedtem, két héten át itt élhettem, s ők ápoltak. Sikerült talpra állnom, nem iszom, és ami a legfontosabb, van munkám. Hálából a Betlehem-ház karbantartását végzem, önkéntesként segítem a nővérkéket. Nyolcan vannak csupán, de az eltelt évek alatt több száz szerencsétlen sorsú emberrel tettek jót. Nemcsak meleg ételt, ruhát adnak, hanem emberi szót, biztatást – vallja meg az ősz hajú férfi, aki nem a többiekkel, hanem az előtér egyik kis asztalánál kanalazza a sűrű gulyáslevest.

A konyhában is önkéntesek mosogatnak, az ételt viszont két sötét bőrű nővér adagolja, másik kettő a kenyeret osztja. Az éhesebbek kaphatnak duplát, de az ételt helyben el kell fogyasztani. – Próbálj a zsebedbe rejteni két szelet kenyeret a Pistának, mert megint iszik. Tegnap részeg volt, nem jött ebédelni, ma ugyan megjelent, de a rendfőnöknő látta, milyen állapotban van, nyomban elküldte.

A remény otthona

A lengyel rendfőnöknő sem a mise előtt, sem az ebédosztás után nem hajlandó beszélni a szerzetesi kongregáció munkájáról. Amikor megkérdezem, hány beteget gondoznak, hány embert képesek megebédeltetni, s netán van-e számlájuk, amelyre az emberek átutalhatnák adományaikat, kedves mosollyal az arcán tudtomra adja: annyi beteget látnak el, ahányan segítségüket kérik, annyi ételt főznek, hogy mindenkinek jusson. Adományokból élnek ugyan, de ők nem kéregetnek. – A Teremtő gondoskodik arról, hogy küldetésünknek élhessünk.

A ház falait az 1997-ben elhunyt, majd 2003. október 19-én II. János Pál által boldoggá avatott Teréz anya fényképei díszítik, s mialatt az egyetlen szlovákiai nővér kinyitja a kulcsra zárt bejárati ajtót csendesen megjegyzi: – Amikor a pápa meglátogatta a Szeretet Misszionáriusainak kalkuttai házát, tudatta a világgal, hogy az a remény otthona, ahol a szeretet uralkodik. És hogy ott az emberi szenvedés misztériuma a hit és a szeretet titkával találkozik. Mi is azért vagyunk, hogy a nincstelenek, a szenvedők, az elesettek megtapasztalhassák Isten szeretetét.