A szomszéd rétje mindig zöldebb

Nagy igazság, hogy vannak olyan filmek, amelyek csak papíron működnek. Kevésbé gyakran hangzik el egy másik bölcselet, amely arról szól, hogy a hollywoodi sztárok nincsenek mindig ítélőképességük teljes birtokában. Nem teljesen érthető, hogy a többnyire biztos kézzel választó Jessica Chastain amerikai színésznő miért ragaszkodott az Anyai ösztön című drámához, amelyet – nem kevés idő alatt – saját produkciós cégével, a Freckle Filmsszel gyártott le. Világsztárrá válása óta készített filmjei talán némi válasszal kecsegtethetnek: korunk vitathatatlanul legtehetségesebb színésznőinek egyike szereti az erős, okos, független és sokoldalú női figurákat; a legutóbbiak közülük az egyik, a Tammy Faye néhai keresztény műsorvezető és énekesnő komplikált életéről szóló (Tammy Faye szemei) két éve Oscar-díjat hozott számára.

Egy valami biztos, a kész tényekre hagyatkozhatunk. Egyszer csak megérkezett Benoît Delhomme filmjének az 1960-as évek békés, kertvárosi Amerikájának hangulatát árasztó, feszültségtől terhes előzetese, s mire észbe kaptunk, már egy csomó országban játszották – a fogadtatás leírására azonban még a mérsékelt siker is eufemizmusként hat. Pedig a népszerű belga író, Barbara Abel azonos című könyve egyáltalán nincs bukásra kárhoztatva, Olivier Masset-Depasse 2018-as belga adaptációja (Anyai ösztön; francia címén: Duelles) teljesen nézhető lett. Éppen ezért erősen véleményes, hogy mi indokolta az amerikai remake-t, különösen egy vállaltan kisebb költségvetésű, színész(nő)központú gyártótól, ráadásul alig néhány évvel az eredeti után és szintén Masset-Depasse rendezésében. Igen, mert először a belga alkotóval jelentették be a hollywoodi feldolgozást, az ismert francia operatőr, Benoît Delhomme csak később hagyta magát meggyőzni, hogy ne csak a fénnyel történő mesterkedésre, hanem most először rendezésre adja a fejét.

Az amerikai változatban Celine (Anne Hathaway) virágokkal bíbelődik egy kertben, mi kicsivel távolabbról figyeljük, abból a perspektívából, ahonnan az ablakból leskelődő szomszédja, Alice (Chastain) pásztázza. Anne Nikitin brit zeneszerző filmzenéje egyszerre teremti meg azt a külvárosi idillt, amelyet a Nincs baj, drágám bátran kiparodizált, de csepegtet hozzá valami rendkívül nyugtalanítót is, amely kibontakozó tragédiát sejtet a háttérben. Arra pedig nem kell sokat várni, mert Alice szeme elől téveszti hétéves kisfiát, Theót (Eamon Patrick O'Connell) a Céline-nek szervezett meglepetés születésnapi partin, így az sem csillapít aggodalmán, hogy a szomszéd kisfiúval, Maxszel és egy doboz mogyorós keksszel látták utoljára, hiszen a gyermek allergiás a mogyoróra. Alice már éppen alámerülne az abszolút kétségbeesés örvényében, amikor a két pajtás és az érintetlen nassolnivaló előkerül. A szomszédasszonyok, Céline és Alice egymás nyakába borulhatnak. Borzasztó anya vagyok! – korholja magát az utóbbi. Dehogy, csodálatos anya vagy! – csitítgatja a másik.

Delhomme filmje – nem túl fantáziadús módon, a rózsát leszámítva teljes költőiség nélkül – csak az anyaság fedőrétegeit piszkálja meg. Kennedy elnök és Jackie megint gyermeket várnak, a kampány során volt idejük összehozni egy kisfiút, halljuk az egyik házaspártól a születésnapi ünnepség után. Az újságíró Alice-nek „könnyen összejött” a gyermekáldás, a háztartásbeli Céline viszont többé nem lehet anya. Ezért is olyan kézenfekvő és megrázó, hogy a két nő közül éppen ő veszti el egyetlen gyermekét, Maxot, aki egy madáretető kihelyezésének védtelen pillanatában leesik az emeletes ház tágas erkélyéről. És mivel Alice a saját kertjéből látta a tragédiát, de már túl késő volt, amikor berontott a földszinten porszívózó Céline-hez, joggal érezheti úgy, hogy barátnője neheztel rá, amiért nem akadályozta meg a szörnyűséget.

Bár a képtelen vád alaptalan, hamarosan önváddá fordul. A két nő megpróbálja folytatni barátságuk ápolását a hallgatag, maguk gondjával törődő férjeik asszisztálásával, de az események nem várt fordulatot vesznek: Alice egyre inkább azon gondolkozik, hogy valóban megtett-e minden tőle telhetőt, hamarosan pedig eluralkodik rajta egy különös érzés, amelyet sokáig paranoiának gondolunk. És itt kezdődnek az Anyai ösztön legnagyobb hiányosságai, mert a puhakezű Delhomme képtelen bármit kezdeni azzal a kiaknázatlan lehetőséggel, hogy a néző sokáig nem tudja, hogy Alice félti-e túlságosan Theót vagy a kisfiú tényleg veszélyben van-e a szomszédban. Céline komolyan próbára teszi-e Alice figyelmét és tűrőképességét, amikor egyedül hagyja azon az erkélyen, ahonnan a sajátja a mélybe zuhant? Valóban közrejátszik Alice anyósának váratlan halálában? Tényleg a kisfiú akarta, hogy a baleset tárgyi emlékei újra befurakodjanak az életükbe? Puszta véletlen, hogy a földimogyoró-allergiás gyermek beleeszik egy mogyorós termékbe? Mindebből hitchcocki suspence vagy bergmani pszichológiai dráma kerekedhetne, de legalább olyan brutális feszültséget várnánk, mint amilyet a Várj, míg sötét lesz áraszt magából, vagy olyan pulzáló misztikus hangulatot, mint amilyen a Ne nézz vissza! velencei jeleneteit lengi be.

De az elégtelenül megírt, homályos motivációval rendelkező karakterekkel az olyan ragyogó és jó színésznők sem tudnak mit kezdeni, mint amilyennek a platinaszőke Jessica Chastain vagy a vamp Anne Hathaway számít. A cselekmény akár izgalmas is lehetne, csak éppen nem érezni, hogy komolyan lehetne venni. Olyan papírból kivágott, mint a túlzott formaságok, műmosolyok és makulátlan külső mögötti üres utcasor. Ráadásul Benoît Delhomme nem rossz operatőr, A zöld papaya illata vagy a Van Gogh az örökkévalóság kapujában artikuláltan ellensúlyozza azt a vizuális semmitmondást, amelyet a rosszul rendezett, rosszul vágott és kommersz módon fényképezett rendezői bemutatkozását jellemzi. Ha az operatőri feladatoknál marad, biztosan kevesebb kárt okozott volna. Mindannyiunknak.