A szó magán- és köztulajdona

A retorika lényegében technika, azaz mesterség, a rábeszélés, a meggyőzés vagy a bemutatás stratégiáinak összessége, ugyanakkor a mai oktatási rendszer viszonylatában a tudásátörökítés központi mechanizmusa, mely pl. a tanár-diák viszonyban kezdettől jelen van. A retorika tudomány is, sőt, tudományok ősforrása: ráadásul belőle fakad számos olyan tudomány, amely önállósultában megfeledkezett szülőanyjáról. Központi szerepe van az erkölcs tekintetében is, hiszen bölcsen állapította meg Barthes is, hogy a retorika feladata nem más, mint „hogy felügyelje a szenvedély nyelvi kilengéseit”. A retorika a társadalmi rítusok anatómiai vázát adja, a hatalom számára megteremti, ismét Barthes szavaival élve, a „szó magántulajdonának biztosítását”. Nietzsche a retorikát egyenesen köztársasági művészetnek nevezte: „meg kell szoknunk, hogy elviseljük a legidegenebb véleményeket és nézeteket, sőt, hogy bizonyos élvezetet is találjunk összecsapásukban.” A retorika tehát élvezet is, hiszen a nyelv katalizáló szerepével élvezetté alakíthatja az agressziót is. Természetesen negatív vélemények is vannak: Platón például a retorikát az ügyesség holdudvarába sorolta, egyenesen a szakácsművészet vagy a díszítőművészet és a szofisztika körébe.

A pozitív, a semleges és a negatív vélekedések összecsapásából fakadó élvezet szülte az első magyar Retorikai lexikont is, mely a Kalligram Kiadó gondozásában látott napvilágot Adamik Tamás főszerkesztésében.

Mi jellemzi ezt a munkát? Először is a tényszerűség és a tudományos közlékenység barátságos szintézise, mely kiemeli a munkát az élettelen lexikonnak nevezett adathalmazok, regiszterek tömegéből. A szócikkek gazdag példaanyaga ellenőrizhető nyelvi bázison alapszik, a megállapításokat vagy összegzéseket és az élvezetes nézetütköztetéseket minden esetben következetes szakirodalmi hivatkozásrendszer teszi ellenőrizhetővé. Ezt azért fontos megjegyezni, mert, sajnos, sokszor találkozni azzal a barátságtalan gyakorlattal, amikor a szócikkíró valamely mérvadó idegen nyelvű szócikk magyarításával kísérletezik a forrásokkal való munka helyett. Az idézetek, hivatkozások, utalások, keresztutalások rendszerében még a bújtatott anekdotáknak is jut hely: pl. Marcus Cornelius Frontót szónoki erényei mellett megismerhetjük mint a levelező oktatás ősatyját is. És itt érdemes elidőzni: a lexikon nem pusztán a retorikai vagy a stilisztikai alakzatok olykor a beavatatlanok számára sokkoló előszámlálására esküdött föl, hanem azt is megmutatja, kik, miként alkalmazták tudományukat. A szócikkek jelentős része ugyanis portré: szónokoké, elméletíróké, íróké és polihisztoroké. A hagyományos szenvtelen szárazság helyett e portrék java részében valóban életre kelt figurákkal számolhatunk, akik közt nem egy közismert, ám retorikai értelemben elhanyagolt nagyság szerepel. A lexikon erénye az is, hogy enciklopédia jellege is van: olvasható akár sorban is, vagy szócikktípusokra bontva, pl. ajánlom a nemzeti retorikák összefoglalói mentén való haladást, mert így lényegében egy sokrétű retorikatörténeti összefoglalást kapunk eredményül. (Az olvasás irányainak megsokszorozhatósága és a szelekció szempontjából előnyös lenne a könyv hálózati vagy CD-ROM változatát is elkészíteni.)

Kétségtelen, hogy a lexikon alapfelfogása arisztokratikus és idealizáló, a szociolingvisztikai tapasztalat azonban mégsem maradhat retorikai feldolgozottság nélkül: a munka minduntalan kiegészül a populáris regiszterek felé való nyitással is (lásd az sms-retorika vagy az e-retorika bőségesen adatolt kérdéskörét). A munka leszámolni látszik ugyanakkor azzal a posztstrukturalista elburjánzással is, mely lényegében a létezés széles interakcióit fogta fel nyelvként, tehát retorikaként is. Ez alighanem a lexikon leplezetlen antikvitáscentrizmusából fakad, mely minden jelenséghez automatikusan társítja annak ősképét, és az ősképtől való eltávolodás folyamatait is dokumentálja. Ez a szemlélet meglehetősen gyümölcsözőnek látszik, részint mert hitelesítő gesztus, részint mert rendkívül ösztönzőleg hat a szócikkírók történeti érzékenységére.

A főszerkesztő előszava a négy stíluseszmény felől közelít tárgyához: az illőség, a világosság, a nyelvhelyesség és az ékesség valóban központi szerephez jut a lexikon egészét illetően, ám a szerzők azzal is tisztában vannak, hogy a négy stíluseszményt kikezdő antiretorikák is retorikák. Az illetlenség retorikáját nevezte Barthes fekete retorikának, de retorikája lehet a homálynak is, sőt, a nyelvhelyességgel való játszadozásnak is, de az ékesség ellenpólusa is termékeny lehet retorikailag. A redukált nyelvről szóló eszmefuttatás (lásd az Orwell-címszót) vagy a már említett sms-retorika ezt ékesen bizonyítja.

Az irodalommal foglalkozók számára szintén kincsesbánya a könyv: hiszen pl. a romantika kora előtti költészetünk radikális elocutiocentrizmusa a retorikai ismeretanyag biztonságos kezelése nélkül kutathatatlan és érthetetlen.

A lexikon nyelvezete elegáns, értekező stílusú, mentes a tudományoskodástól és merőben pragmatikus célokat követ, sőt bizonyos értelemben honosítási igénnyel is fellép: a szócikkírók még az alakzattani szócikkek esetében is elsőként a magyar vagy a honosításra szánt magyar terminusból indulnak is. Közérthetőség és konvenció egymást erősítve teremti meg a használat kereteit: a magyar nevezéktan természetes igénye erőteljesen megmutatkozik. A lexikon további erénye az a történeti, ugyanakkor mindvégig ellenőrzés alatt tartott eklekticizmus, mely a deskriptív, vagyis leíró, nem pedig a preskriptív, azaz előíró szempontot tolja előtérbe. A nézetek, vélemények természetes ütközőteréül célszerű és elegáns épp egy lexikon tereit választani.

Összegzésképpen elmondható: nemzetközi értelemben is irigylésre méltóan hiánypótló munka született, melynek minden magyar értelmiségi könyvespolcán ott a helye.

(Adamik Tamás [összeáll.]: Retorikai lexikon. Pozsony, Kalligram, 2010, 1296 oldal) (Csehy Zoltán)