A legkisebb legény

#Prikler László felvételeMert a lírai egyszerűség nem olyan verset jelent, amelyet mindenki megért és amilyet bárki írhat. Hanem olyat, melyben a költő megtalálta a természetes, elemi nyelvezetet, a nyelvileg leggazdaságosabb és fogalmilag legpontosabb formát. Stílusa azt szolgálja, amire való: közlendője eszményi és jelentésteli kifejezésére!

Ozsvald Árpád őszinte közvetlensége hiteles érzésekből és erős valóságközelségből fakad. Földközelben című versében mondja: „Elfelejtettük a boldog, / természetes csodálkozást.” Ő rácsodálkozott mindenre. Költészete olyan értelemben indult természetlírának, hogy a természeti – falusi paraszt – ember valóságát mint gyerekkori élményt formálja verssé, emlékeit, néha a szürrealizmushoz közeli, lírai képekkel érzékelteti. Többen, vele indulók, emlékszünk még a szépségekre, amelyet egykori gyerekkorunkból, közös élményeinkből formált. Az Esti fejésre, amikor „Szúnyogok dünnyögnek a lámpa körül, / kórót ropogtat a tarka tehén.” A Luca-napi emlékben „ha jött az este / – szárnya nőtt a babonáknak”. Vagy A vén huszár: „Szomszédunk öreg Ozsvald Pál / fehér bajúszát a halál / már pödörgeti a föld alatt.” Ezek a képek megindítottak egykor. Akár a Falun szebb a tél című versének világa; amikor „kucsmát húznak a házak / s este csendes alázat / ül a havas fák tetején”.

A „csendes alázatot” az érti, aki látta, ahogy „a tejet hordó asszonyok / szoknyája a hóba ér”. Szívdobogtató sorokat írt a szerelemről: „... körülfonlak, mint erdőben az inda / körülfonja a magasbatörő fát.” Aztán az Olvas az anyámban – anyánkról: „Barna hajában már ezüst szálak, / de szívében lám sosem vénül, / mert verseket olvas az anyám.” Verseiben közelivé válnak a tárgyak, emberek, időszakok, nemesen a sajátunké, szinte kitapinthatók az érzéki szálak, melyekkel anyagához kötődik a költő. Ozsvaldnak már a kezdeti lírája is anélkül érzelemgazdag, hogy érzelgős lenne. Nem csak érdekes, hanem fontos jelenség a költészet tárgyiasságra törő korában!

Az érzések mellett azonban gondolatisága is korán jelentkezik. Töprengő, komoly bölcselkedése emlékező és szemlélődő természetű, érzelmi jellege elégikus. Kérdéseket tesz fel a múlt tanúinak, s válaszai a dolgok értelmét és lényegét keresik. Turczel Lajos „poéta doctus”-nak nevezte! Mintha öntudatlan célja lenne, hogy a lírában rehabilitálja az érzéseket. Múltszemlélete mégsem nosztalgikus, annál tárgyilagosabb, nem mereng. A Garam mentére gondol, a szülőföldet idézi, ám illúziói nincsenek. Józan s némileg rezignált, mint aki szívesen emlékszik, s közben tudja a magáét! A történelmet nem feledheti. Látja a Csordakútat, melyről eltűnt a veder, de az odaláncolt „lyukas bögre” megmaradt, s a Szőlőkarókat, melyek „bús szegények, / meddő anyák, öreg legények, / kik mindig a más terhét hordják”, ám „ha szőlőfürt bársonyos bőre / hozzájuk ér, megremegnek tőle”, s emlékeznek, hogy egykor „lombos karjukat hogy emelték / valamikor fel az égre”. Számos vers megannyi jelenség. A Szürke falusi szobor „a tér közepén”, a Jegenyék, az Örvény, a Feneketlen tó, a Madárijesztő, tárgyak és képek a gyerekkorból, egykori mindennapiság jelentőséggel bír számunkra, mitikus tartalommal telítődik. Megtestesítenek egy letűnt valóságot s az elmúlt időt, olyan rejtélyes törvény erejével, ahogy a menhírek az egykori kelták emlékezetét. A Szélkiáltó olvastán szinte beleborzongunk a múltba! „Vihar jöttén, mikor a fák / meghajolnak térdbe” s „vadvizek hátán végigver a zápor”, az „árva madár egyre csak rikácsol”. Anyagszerűen megérezzük, nyugtalanítóan megsejtjük a veszélyt, már-már végzetszerűen, amely körülöttünk jár, s talán éppen ránk leselkedik. Gondolatiságukkal és hangulatukkal ezek a versek a veszélyeztetettség líráját jelentik.

A Hajnal című versében írja: „Akár az ember – a tárgyak is keresik önmagukat.” Fennebb pedig: „... hajnalban ridegebb az árvaság”. A bizonytalan ember – ozsvaldi – látomása mélyén csendes, szívbemarkoló kérdés sejlik: mi van... mi lesz velünk?! S a tárgyak mítoszok alanyai lesznek, sorsok metaforái, létszimbólumok. Keresik önmagukat, helyüket az emlékezetben. A szekerek (balladája), a Pinkas zsinagóga, az Oszlopfő, a szalamandra, az éles kaszák (kútja) s a mesebeli „legkisebb legény”, akit annyiszor elpusztítottak s mindig újra támad győztesen. Nincs tárgy, eszköz, emberi vagy természeti jelenség, mely ne lehetne gazdag jelzése a történelmi időnek. Ozsvald költészete mögött a kultúra s az emberiség évezredei állnak. Helyi színekkel telnek meg az őskori mítoszok, időszerű értelmű jelentést sugallnak.

Határozott egyéniségű költő, ereje nem lázongva kirobbanó, sem jajongva, panaszosan kiáltó erő, hanem a tűrés önereje s a tisztán látásé. Mégsem rezignáció, mert megtartó ereje a hűség! Nyelvhez, tájhoz, történelemhez, önmagunkhoz! A világirodalmi mítoszokra azért van szüksége, hogy értelmüket kifejező eszközzé tegye, példájuk örök kisugárzását, fényüket birtokolja. A gótika, a laterna magica, Odüsszeusz, Gólem és Archimédész, az argonauták és hettiták, Don Quijote és a Gorsium mind arra kell Ozsvaldnak, hogy lírai énje, önmagát vizsgálva az emberiség téridejében, képeket, fogalmakat, metaforákat és szimbólumokat találjon ahhoz, hogy hazai magyar valóságát minél pontosabban kifejezze.

Az életfilozófiát, mely egyben költői igazsága, nem könnyű körülírni. Természetközelséget, gondolatiságot, elégikus hangvételt és mítoszokat érintettem. Egyénisége mögött közösségi drámák feszülnek. Nem tud közönyös, sem szárazon objektív lenni, állandóan érezzük benne az együttérzést és részvétet. Azt is mondtam, mintegy rehabilitálja az érzéseket, ám illúziói nincsenek. Keménysége nem érzéketlen tehát, szolidaritásból következik. Hangja sajátosan elégikus, az egyetemes jegyek és gondolati méretek folytán szinte „kozmikus” jelleget ölt. Figyelmet érdemel. A szenvedélyes és indulatosan – tehát romantikusan – tragikus irodalom korszaka lejárt, a végtelen pesszimizmus és kiúttalanság hirdetése pedig egyre terméketlenebb és pontatlanabb. A fensőbbséges irónia – uramisten, cinizmus! – pedig egyre unalmasabb! Nem éppen ez a fajta elégikus-tárgyilagosság az egyik lehetősége-e, hogy hitelesen mérlegeljük az ember helyzetét és esélyeit?! Amikor költői hangja okán Nagy Lászlót említettem, arra gondoltam, hogy hasonlóan válik náluk lírai képpé a szó s jelenné az emlék. Ám míg Nagy Lászlónál a képek a szürrealista érzékiség felé mutatnak inkább, addig Ozsvaldnál a tényközlő gondolat irányába rendeződnek. Sinka István népi szürrealizmusa és Illyés bölcs gondolatisága is körülderengik őt.

A költő élete emellett majd fél évszázados szerkesztői munkával – kiadó, Fórum, Hét –, kultúrtörténeti búvárkodással, ritkaságok gyűjtésével – ősnyomtatványok, archeológiai leletek, képeslapok – telt. Nem foglalkozása, hanem létformája a kultúra és írásbeliség. Szellemi értékekben gazdag és eredményes múlt áll mögötte. Hűsége főhajtást érdemel! Árpi, barátom, erőt, egészséget!