A koncertezés mint misszió

Ebbe a gyűjtőfogalomba az „őszinte, kőkemény rocktól” a népzenével kevert rockon át egészen a ska-punkig sok minden belefér. Bár a lemezeladások nem számottevőek Magyarországon, azért jelzésértékű lehet, hogy 2009-ben előbb a Kárpátia, majd a Hungarica zenekar aktuális lemeze is vezetni tudta a MAHASZ lemezeladási listáját, míg az Ismerős Arcoké és egy évvel később a Romantikus Erőszaké is egyaránt a második helyig jutott. Mindezt számottevő médiatámogatás nélkül érték el ezek a zenekarok, a Pannon rádió megszűnése óta ugyanis keveset szerepelnek az éterben. Mivel zeneileg eléggé színes a paletta, érdemesebb a politika felől közelíteni, ha hasonlóságokat keres az ember. Főleg most, hogy egy magyar parlamenti párt „kulturális szabadságharcot” hirdetett annak érdekében, hogy „a nemzeti érzelmű zenekarok” is bekerüljenek a közszolgálati médiába.
A történelmi alapokért a hetvenes évekbe kell visszamennünk, amikor a brit ősskinheadek egy része a punkrobbanás után fokozatosan jobbra tolódott, majd hamarosan összetalálkozott a különböző focihuligán csoportokkal és szélsőjobboldali politikai szervezetekkel. A skinheadek által kedvelt zenei stílus, az oi, amely eredetileg inkább a foci, a sör és a balhé szeretetéről szólt, így fokozatosan politikai töltetet is kapott. Később más zenei stílusok, a metál és a folk-rock különböző variációi is megjelentek a mondanivaló támogatására.
Magyarországon a skinehad zenekarok a nyolcvanas évek elején tűntek fel, ezekre a földalatti bandákra a rendszerbírálat mellett a fajgyűlölet volt a jellemző. Viszont az Egészséges Fejbőrnek már '87-ben volt egy Turulmadár című száma, az OiKornak pedig egy Árpád Népe című, de ez utóbbi együttes logójában már akkor ott volt a kettős kereszt, mindez egy olyan korban, amikor az országban állomásozott a szovjet hadsereg. A rendszerváltás utáni években a nemzeti érzelmek nyílt felvállalása mellett a hazafias gondolatok is megjelentek a szövegekben. És mivel akkoriban kezdtek működni az első magánkézben lévő hangstúdiók, ahol már viszonylag jó minőségben fel lehetett venni az addig csak koncerteken rögzített dalokat, egyre többen megismerték ezeket az együtteseket, és az utánuk jövőket (Magozott Cseresznye, Akcióegység stb.). Szélesebb közönséghez viszont csak 2000 után, a 90 százalékban hazafias zenekarokat játszó Pannon Rádiónak köszönhetően jutottak el ezek a zenék. 2002 nyarán, az első Magyar Szigeten már nem csak bőrfejűek tomboltak a koncerteken, hanem ötvenes-hatvanas rockerek is. A sikert látva olyan zenészek is átnyergeltek erre a műfajra, akik korábban más műfajokban tevékenykedtek (P. Mobil, Ossian, Kalapács, Moby Dick,Edda). És nem feledkezhetünk meg a Beatrice Vidám magyarok című 1992-es albumáról sem, amellyel Nagy Feró gyakorlatilag megelőzte a korát. Ezek a zenekarok nagy előszeretettel használnak magyar vizuális motívumokat lemezborítóikon. A rajongók pedig nemzeti színű, illetve árpádsávos zászlókkal felszerelkezve, sőt hazafias tetoválásokkal díszítve érkeznek a koncertekre. Jellemző rájuk az „ideológiai vásárlás”, aminek köszönhetően a zenekarok a magyar CD-piac haldoklásának időszakában is jó eladási statisztikát produkálnak. Persze az internet lehetőségeit is kihasználják. A Jobbik pártrendezvényein pedig szinte kizárólag az ő dalaik szólnak a hangszórókból. Közös jellemzőjük, hogy a koncertezést egyfajta missziónak tekintik, és kis klubokban ugyanolyan lelkesen játszanak, mint a sportcsarnokokban. Ahogy azonban a nemzeti rock a különböző stílusokban játszó zenekarok gyűjtőfogalma lett, úgy témáik sem ugyanazok. Más rétegnek szólnak a Kárpátia egyszerű kérdésekre még egyszerűbb válaszokat adó rockdalai, másnak az Ismerős Arcok nemzetegyesítő, pátosszal teli balladái, és megint másnak a Romantikus Erőszak lelátói erőszakot dicsőítő futballhuligán himnuszai és fegyverbe hívó számai.
Ez utóbbi zenekart, illetve rajtuk keresztül magát a jelenséget egyébként legátfogóbban talán Kriza Borbála 2007-ben készült dokumentumfilmje, a Dübörög a nemzeti rock mutatja be. Népzenészek és bőrfejűek, focidrukkerek és diákok vallanak a radikális nemzeti eszmékről, és kiderül, hogy ez a szubkultúra ugyanazon szabályok szerint működik, mint minden szcéna, amelyben a mainstreamből kivetett, vagy attól szándékosan elkülönülő fiatalok saját világukat építhetik fel.