A cárné meghosszabbított keze volt

A legfőbb kérdés Raszputyin többszöri titokzatos átalakulása. Hogyan tudott ujja köré csavarni intelligens politikusokat egy félanalfabéta muzsik, és hogyan lett belőle az orosz cári család legfőbb tanácsadója? Miként tudta összeegyeztetni kicsapongásait reform-életmódjával („Csak hal és semmi édesség!”), és miért volt hajlandó környezete elkövetni vele szinte az összes elképzelhető szexuális aberrációt? Hogyan lett a „szent sztarecből” a szovjet éra alatt előbb gyűlöletes figura, majd a peresztrojka után nemzeti hős, akinek levágott körömdarabkáit jó páran ma is családi ereklyeként őrzik. Ki volt tulajdonképpen Grigorij Raszputyin?

Radzinszkij könyve tulajdonképpen egy korabeli pletykagyűjtemény – mégis, valahogy mindig a történelmi hitelesség határain belül marad. Ezek a pletykák az udvari körökbe befurakodó Raszputyinon túl a kiterjedt Romanov család ügyeiről is szólnak, mert csakis ebben a közegben érthető meg a tenyérjóslástól a természetgyógyászaton át a politikai tanácsadásig mindennel sarlatánkodó Raszputyin gondolkodása. Pontosan ez a minden pletykára hiszékeny közeg, különösképpen pedig a muzsik simogatásáért epekedő arisztokrata nők rajongó tábora alakította ki a Raszputyin természetfeletti erejébe vetett hitet, és végső soron politikai befolyását. Legfőképpen azonban: Grisa Raszputyin nem tevékenykedhetett volna háborítatlanul majd’ tíz évig II. Miklós feleségének hathatós támogatása nélkül, aki megingathatatlanul hitt a „nép szent küldöttjének” transzcendens erejében. A Romanov família olvasmányos pletykáin kívül a cárné irreális hitvilágba merülésének lassú folyamata a legérdekesebb hozadéka ennek a könyvnek. Külön dicséretet érdemel a cári család szenteskedő életmódjának hiteles rajza a század eleji Péterváron, abban a városban, amely – groteszk módon – valószínűleg az akkori Oroszország legszekularizáltabb települése volt.

Az 1860-as évektől bonyolódó Raszputyin-történet szálai további ismert történelmi alakok életét is érintik, például Sztolipin miniszterelnökét, a tifliszi szeminarista Sztalinét, a forradalmár Rodzjankóét és Leninét is. Raszputyin minisztereket nevezett ki és buktatott meg, de korántsem mágikus ereje által, hanem úgy – végre itt a magyarázat! –, hogy végrehajtotta a cárné titkolt politikai ambícióit, amit az férjénél közvetlenül nem érhetett volna el. Raszputyin nem volt önálló gondolkodó, mutat rá Radzinszkij. Miként tudhatott volna szuverén politikai döntéseket hozni egy tanulatlan muzsik, ha csak úgy nem, hogy kipuhatolta és kimondta a cárné viselkedéséből intuitíve kiérzett szándékokat, amiket aztán az asszony úgy mondott el férjének, mint Raszputyin fenyegető jóslatait. Ilyen módon a muzsik valóban a cárné meghoszszabbított keze, vagy ahogy Radzinszkij mondja, Alix „második énje” volt.

Raszputyin tevékenysége természetesen idővel a cári hatalom hektikus reakcióiban nyilvánult meg. Az 1916–17-es évek eseményei, és különösen a végjáték, Raszputyin meggyilkolása, valóban új értelmezési hátteret adnak az 1917-es oroszországi történéseknek, és teljesen érthetővé válik, hogy ez az ember nem végezhette máshogy az életét, mint az egész Romanov família nevében elkövetett merénylet áldozataként, több golyóval testében, jeges folyóba lökve, negyvenhét évesen.

Mostanság keletje van a nagy életművészek regényes életrajzainak (lásd például Casanova), de ennek a könyvnek az is emeli értékét, hogy orosz szerzője szép méltósággal taglalja népe történelmének eme tragikusan szomorú szakaszát. Raszputyin életkalandjához Edvard Radzinszkij szellemes írói stílust talált. Alárendelve magát a pletykának mint műfajnak a cárékat például mint magánembereket s nem mint uralkodókat tárgyalja, következetesen Alixnak és Nikinek nevezve őket. Előre-hátra kalandozó, nem ritkán baljós előreutalásokkal tűzdelt szövege roppant életszerűvé teszi Raszputyin régi-új történetét, hogy az ember alig tudja letenni ezt a több mint hatszáz oldalas munkát.

(Edvard Radzinszkij: Az eleven Raszputyin. Európa Könyvkiadó, 2000.)