2018 legjobb magyar könyvei

A magyar nyelvterületen évente 10–12 ezer könyv jelenik meg, de nem ezért lehetetlen listázni a legjobbakat, hanem az ízlések és pofonok örök igazsága miatt. Az alábbiakban olyan kötetekből válogattunk, amelyek nemcsak nálunk értek el magas „pontszámot”, hanem más kritikusoknál is. 

Szvoren Edina: Verseim 

Gyorsan tisztázzuk: ezek nem versek, hanem novellák. Szvoren Edinára a szakma 2012-ben figyelt fel, amikor második novelláskötete megjelent. Három évvel később megkapta az Európai Irodalmi Díjat. Ma már, mondhatni, reflektorfényben van, a szélesebb közönség is felfedezte, és kiderült, mennyire hiányzott a magyar irodalomból az a dísztelen, szinte nyersen őszinte hang, amelyet a szerző képvisel. 

Nagyon ért a novella műfajhoz – szűkszavú, pontos, megdöbbentő és mégis emberi történeteket kell kibontania az olvasónak. Szvoren Edinát olvasni olyan, mint megmászni egy sziklát, amelybe előzőleg kapaszkodókat vertek. A szereplőkkel életük egy fontos pillanatában találkozunk, miközben múltjukat, jövőjüket nem ismerjük, de mindkettőre következtetni tudunk. Gyakran lelki sérültek, labilis személyiségek, komoly traumán átesett emberek jelennek meg előttünk, legalább is szinte mindig azt érezzük, hogy valami nincs rendben velük. Aztán kiderül, hogy inkább a világgal nincs rendben valami. Az olvasó gyakran úgy érzi, többet tud, mint a mesélő, a szerző pedig tudja, hogy mi tudjuk – szomorúan összekacsint velünk. És ahogy az egyik szereplő fogalmaz – „benne van az erőszak a levegőben”. 

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem 

Ez a regény az idei év egyik legnagyobb meglepetése egy olyan szerzőtől, akit elsősorban költőként, publicistaként ismerünk, (bár prózaíróként is bemutatkozott már). Egy önmagát kereső, az életben botladozó harmincas fiatalemberről szól a történet. Egymástól látszólag különálló szálakból építkezik, amely szálak egy ponton finoman egymásba kapcsolódnak. Egyszerre bontakozik ki egy személyes történet és egy menekülő, otthontalan, egyre kétségbeesettebb generáció története. 

A regény hangulata leginkább talán Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjére emlékeztet, annál kicsit kevesebb humorral. Illetve azzal a tudatos szerzői elhatározással, hogy nem mindig szabad humorral tompítani a valós problémák élét. 

Takács Zsuzsa: A vak remény 

A 2018-as év versterméséből több kötet is kiemelkedik (Kemény István: Nílus, Simon Márton: Rókák esküvője, Závada Péter: Ahol megszakad, Fehér Renátó: Holtidény) de ha csak egyet kell(ene) említeni, vélhetően ez (lenne) az. Takács Zsuzsa úgy tartozik az idősebb nemzedék szerzői közé, hogy régebbi költeményei is abszolút maiak. Ez egy összefoglaló jellegű válogatás, néhány új verssel. Nagyjából ugyanannyi benne a kitárulkozás szándéka, mint az általánosításé. Akkor is magáról beszél a szerző, amikor rólunk beszél, és fordítva. 

Nincs semmi hókuszpókusz, mármár szokványos élethelyzetek villannak fel, szikáran megfogalmazva, és mégis költőien. Aki követte Takács Zsuzsa eddigi munkásságát, annak külön élvezet ez a vaskos kötet, mivel a régebbi verseken kisebbnagyobb korrekciókat eszközölt a szerző. Megfigyelhető, hogyan változott világlátása, az általa fontosnak és kevésbé fontosnak vélt dolgok sorrendje, súlya. És nemcsak az átszerkesztések érdekesek, hanem az egymás mellé rendelt versek sorrendje által kirajzolt új ábrák is. 

Takács Zsuzsa költészete megtanít más szemmel nézni a világot, vagy, ha patetikusak akarunk lenni (és miért ne akarnánk, hiszen év vége van...) kölcsönadja a szemüvegét, hogy azon keresztül lássunk. Gyakran szándékosan homályos ez a szemüveg, nekünk kell megtörölnünk. Máskor úgy élesíti a képet, hogy elbizonytalanítson minket. Néha zenét is hallunk rajta keresztül, amire persze egy normál szemüveg még ma sem képes. De a legfontosabbak a párhuzamok, amelyeket segít megtalálnunk a látszólag különböző dolgok között. 

Tolnai Ottó: Szeméremékszerek 

Egyszerre poétikus, Ulysses-szerű road movie, fejlődésregény, városregény és egzisztencialista tapogatózás Tolnai Ottó besorolhatatlan kötete, a Szeméremékszerek, amelyhez a szerző folytatást is ígér – hívei nagy örömére. A helyszín természetesen most is a Vajdaság, közelebbről Palics, a szerző lakhelye, melyet rajongva szeret és sokat is tud róla. Szintén egy költőként megismert művész, aki az évtizedek alatt több más műfajjal is kísérletezett már, nem mellékesen ő ért az irodalmárok közül legjobban a képzőművészethez – legalábbis szerintünk. 

A cselekmény tehát Palicson játszódik, szereplői pedig a városka lakói: kocsmai filozófusok, fürdővárosi lumpenek. A szerteágazó történet kezdetén az elbeszélőt egy nagyon is konkrét cél vezérli: meg kell vennie két steril poharat, amikkel másnap urológiai vizsgálatra kell jelentkeznie. De a rövid, célirányos séta helyett végeláthatatlan tekergésbe kezd Szabadkán, a tengernél, a határsávban, Jugoszlávia múltjában, Bartók és Csáth szellemi örökségében, a korrupcióval teli jelenben. Egy félreértés miatt ugyanis beviszik a határőrségre, ahol meglepetésére a kihallgató tisztek a történeteivel tömött iratmegőrzőiben kezdenek kutakodni terhelő bizonyíték után. Ezután börtönbe, végül a pszichiátriára kerül, ahol összebarátkozik egy pesti professzorral, akiről nem tudni, valóban professzor-e vagy maga is páciens. 

Papp-Zakor Ilka: Az utolsó állatkert 

Milyen lehet egy nagyváros, amelyben már csak az állatkertből kiszabadult állatok bolyonganak? A fiatal szerző, Papp-Zakor Ilka második kötetének novelláiban a napjainkban már megszokott abszurd viszonyaink áthurcolkodnak a fantázia birodalmába. Az erőszakos, önző, butácska vagy csak bánatos figurák, akik mi vagyunk, összekeverednek a kitalált, nonhumán világgal, amely hovatovább, annál ismerősebbnek tűnik számunkra. Félelem az öregségtől és a haláltól, a telefoncsörgéstől vagy a szerelemtől. Apró és nagyobbacska titkok, elkapart, ekcémás sebek, rejtett tetoválások vizsgálgatása KözépKelet-Európa görbetükreiben. 

Papp-Zakor Ilka irigylésre méltó biztonsággal bánik a nyelvvel, lendületes, szellemes mesélő, aki a feketehumort és a cinizmust is bőven méri. Szereplői nem ápolnak jó kapcsolatot az őket körülvevő világgal, és már-már mániákus igyekezettel szigetelődnek el egymástól, ahelyett, hogy utakat keresnének egymás felé a bajban. A történetek abszurd mesékbe csapnak át, amelyeken egy idő után már nem csóváljuk a fejünket, később pedig teljesen elnyelnek bennünket. 

Varró Dániel: Aki szépen butáskodik 

A leginkább gyerekek körében népszerű szerző idén nem tétlenkedett: három kötete is megjelent. Ezek közül vitathatatlanul az Aki szépen butáskodik címűt várták a legtöbben, sőt, Varró Dániel szinte minden interjújában (nekünk is) elmondta, hogy tulajdonképpen az olvasók kényszerítették ki, hogy kötetben is megjelenjenek a Nők Lapja számára írt apukanapló legjobb darabjai. Sokan voltak olyanok, akik kéthetente kivágták és füzetbe ragasztották ezeket a bájos szövegeket, amelyek egy, majd két, végül három kisfiú cseperedését követték. 

Mindenki imád mesélni saját gyerekeiről, akik természetesen a legédesebbek, legviccesebbek, legokosabbak. Ám egyáltalán nem biztos, hogy ez mások számára is ugyanolyan szórakoztató, ezért nem feltétlenül tanácsos a nagyközönséget családi sztorikkal traktálni. Varró Dani esete azért más, mert olyan bájos humorral képes előadni a történeteket, hogy azok messze élvezetesebbek, mint ahogy egy „felnőtt” író mesélne a saját édibédi srácairól. Az is izgalmassá teszi a kötetet, hogy minden egyes írás egy adott témára, gondolatra van felfűzve, s így szülőknek és gyerektelen olvasóknak egyaránt érdekesek ezek a történetek. 

A szerző nem ragad le a csínytevéseknél, cukiságoknál, vicces bemondásoknál. Apaszerepben sem sokáig tetszeleg, legalábbis nem a hagyományos módon. Inkább csak eszközként használja az otthon történteket a már-már filozófiai eszmefuttatásokba torkolló gondolatainak megágyazva. A szeretet, az aggodalom, a nevelés lépcsői, az emberré válás folyamata jelenik itt meg plasztikusan, miközben azért mosolyogni is jókat lehet rajta. 

Milbacher Róbert: Léleknyavalyák 

Ez egy remekül sikerült kísérlet az első magyar krimi vagy bűnregény „rekonstrukciójára”. A történet középpontjában a színész és drámaíró Czakó Zsigmond 1847-es öngyilkossága áll. Egy nyugalmazott nyomozónak 1851-ben újra kezébe kerül a már lezárt ügy. Rádöbben, hogy nem volt elég alapos, sok hibát követett el, ezért nem sikerült megértenie a szörnyű tett valódi kiváltó okát. Az új nyomozás során olyan veszedelmes eszmék labirintusába keveredik, ahonnan alig van visszaút saját, jól berendezett életébe. 
A 19. századi nyelven megírt regény a maga archaikus, mégis a mához szóló gondolkodásmódjával azt érzékelteti, hogy a múlt sosem ér véget, mert minden nyom egy újabb nyomhoz vezet. Az elsőre furcsának tűnő szavak nem okoznak különösebb nehézséget az olvasónak, a történet érthető, jól követhető. 

A korábban irodalomtörténészként ismert szerző Szűz Mária jegyese című első prózakötetével azonnal elismerést vívott ki magának. A folytatás is biztató.