Időutazás Kárpátaljára

A kelet-ukrajnai „háború sújtotta” Kárpátalja, az valami olyasmi lehet, mint a koszovói „háború sújtotta” Vajdaság. Harci cselekmények itt sem, ott sem voltak, a különbség mindössze abban állhat, hogy Szabadka közelebb van Pristinához, mint Beregszász Donyeckhez. Félre ne értsenek, nem versenyeztetni akarom az értelmetlenül szenvedő embereket, de jártam Koszovóban is, ahol az ottaniak nem azért panaszkodtak, mert behívót kaptak, vagy hogy megdrágult a tej, hanem arról beszéltek, hogyan terelték össze a 12 évnél idősebb fiúkat és a férfiakat a katonák, és hogyan lőtték halomra őket. A terhes anyák hasából bajonettel kivágott magzatokról pedig inkább ne beszéljünk, pedig a Babaj i Bokësen azokról is meséltek nekem az Ederlezi ünnepet ülő túlélők. Vissza az időbenSzóval meglehetősen szkeptikusan indultam el Királyhelmecről a beregsurányi átkelő érintésével Beregszászra. A riporthoz szükséges fényképillusztráció egy részét már az utam magyarországi, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szakaszán elkészíthettem volna – elhagyott házak, szinte járhatatlan utak, düledező gazdasági épületek, gazos földek mindenütt. A beregsurányi átkelőnél aztán meglepő élményben volt részem. Várakoznom kellett a határon! Szlovákia alig néhány éve csatlakozott a schengeni övezethez, de rá kellett döbbennem, végérvényesen elszoktam attól, hogy lassítsak az államhatáron. Itt meg be kellett sorolnom a többi autó mögé, és várni, hogy a szemlátomást unatkozó határőrök figyelemre méltassanak. Az ukrán oldalon még visszább utaztam az időben: géppisztolyos egyenruhás adott valami papírt a kezembe, majd az autó csomagterének átvizsgálása után szigorú tekintetű hölgy tett fel keresztkérdéseket. Elégedett lehetett a válaszaimmal, mert utamra engedett. Aztán egy másik géppisztolyos még elvette tőlem a kollégája adta papírost. Az órámra pillantok, 50 perc alatt átjutottam. Tévedtem, a magyarországi viszonyokhoz képest a különbség szembeötlő. Az utak még rosszabbak, balra egy újságosbódészerű tákolmány, amelyből kenyeret és tejet árulnak olyan csatos üvegekből, amilyeneket az 50-es évekbeli filmhíradókban látni. Romos épületek mellett modern, de üres bérházak. Majd újabb lakótelep, az erkélyeken felhalmozott tűzifa. Beregszászon óránként két hrivnyáért leparkolok. Ez nem tűnik soknak, 10 euróért 175 helyi pénzt kaptam. Az egykori Királyi Törvényszék épületében működő II. Rákóczi Ferenc Főiskolára megyek, de akivel megbeszélt találkozóm van, az nincs ott. Átkísérnek a Kárpátalja.ma hírportál szerkesztőségébe, ahol a kollégák készséggel állnak rendelkezésemre. Egyikük, Marianna elmondja, a kárpátaljaiak a tavalyi részleges mozgósításokkor szembesültek először a háborús helyzettel. Elmondása szerint sokaknak nem tudják kézbesíteni a behívót, mert az emberek vagy nem veszik át, vagy nincs kinek átadni, mivel a címzett évek óta külföldön dolgozik. Aki nem veszi át a hivatalos papírt, az ellen büntetőeljárás indulhat. Megtudom, hogy a harcoknak eddig több mint száz kárpátaljai halálos áldozata van, közülük öt magyar. A háború miatt egyébként a hrivnya a felét sem éri annak, amit korábban. Néhány hónapja felvásárlási pánik tört ki, a boltokból eltűntek az alapvető élelmiszerek. Most már minden kapható, csak jóval drágábban. Marianna szerint ez sokaknak nagyon jó üzlet. A kollégák nem szívesen nyilatkoznak a cigaretta- és a benzincsempészetről, de elmondásuk szerint valószínűleg még ennél az árfolyamnál is megéri Magyarországról vagy Szlovákiából átjönni tankolni, a dohányáru pedig még mindig olcsóbb, mint a környező uniós országokban. A következtetések levonását rám bízzák. Van, akinek jó üzlet a háborúJulianna veszi át a szót. Elmondja, hogy az országban az utóbbi időben egyre több az illegális bevándorló, szinte naponta jelennek meg hírek arról, hogy az őrjáratok ázsiai menekülteket fogtak. A háború elől menekülő kelet-ukrajnaiak is megjelentek Kárpátalján. Ezek általában ukrán állampolgárságú, orosz ajkú emberek. A menekültek nők elleni erőszakról, civil célpontok elleni támadásokról számolnak be. „Ukrajnában ha valaki orosz anyanyelvű, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy orosz nemzetiségű. Ezért is butaság a kelet-ukrajnai helyzetet az ottani oroszok és ukránok konfliktusaként feltüntetni” – mondja. „Az azonban igaz, hogy kezdetben az Oroszországból érkező katonai egységeket támogatta az ottani lakosság egy része.” Marianna szerint ami Kelet-Ukrajnában zajlik, az a „nagyhatalmak előre megírt forgatókönyv szerinti játéka”. „Ugyanakkor Ukrajnában is megvannak azok a gazdasági körök, amelyek hatalmas profitra tesznek szert a mostani háborús időkben. Vannak, akiknek nagyon kifizetődő ez a háború” – teszi hozzá. Újabb Marshall-terv kelleneA kollégák nem tudják, hogyan lehetne megoldani ezt a konfliktust. Mariupol még mindenképp kell az oroszoknak, hogy szárazföldi összeköttetés legyen az ország és a Krím félsziget között. Abban egyetértenek, hogy a Krím már végérvényesen elveszett Ukrajna számára. „A legrosszabb, hogy az ukrán politikusoknak sincs elképzelésük a helyzet rendezéséről. Jacenyuk például egyfolytában hangoztatja, hogy visszaszerzik az elrabolt területeket, de valójában Ukrajnának nincsenek arra eszközei, hogy ezt elérje. A külső segítségben lehet bízni, de sokan azt mondják, a nyugati hitelek nem jelentenek megoldást, mert azokat egyszer vissza kell fizetni. Ukrajnának egy újabb Marshall-tervre volna szüksége, amely talpra állítaná az országot, illetve megakadályozná a gazdasági összeomlást. Míg egy kárpátaljai ember látja, mennyire utópisztikus gondolat, hogy Ukrajna záros határidőn belül az Európai Unió tagja legyen, addig egy kelet-ukrajnai nincs ezzel tisztában. Aki nyomorban él – és a kelet-ukrajnaiak még az ittenieknél is rosszabb körülmények között tengődnek –, bármiben képes bízni, amitől azt reméli, hogy jobb lesz neki. Az embereknek elegük lett abból, hogy se az egészségügy, se a közigazgatás, se az oktatásügy nem működik korrupció nélkül. Változást akartak. A lakosság egy része ezt az Uniótól, a másik része Moszkvától reméli” – mondja Julianna. Segélycsomagok és ingyenkonyhaA külföldről Kárpátaljára érkező segélyekről így vélekednek: „Azoknak az embereknek, akik most kapnak segítséget, két évvel ezelőtt is ugyanolyan szükségük lett volna az élelmiszer- vagy ruhaadományra. A segélyeknek egyébként csak akkor van értelmük, ha valóban eljutnak a címzettekhez. Az Ökumenikus Segélyszervezet például jó rendszert működtet, ők kézből kézbe adják a csomagokat, vagyis biztosak lehetnek abban, hogy valóban a rászorulókat segítik. A református egyháznak szintén jól kiépített diakóniai hálója van, de a többi egyház is segít. A református egyház eddig is működtetett ingyenkonyhát, mostanság ennek a kapacitását próbálják növelni. Most indult egy új kezdeményezés, hogy magyarországi önkormányzatok itteni önkormányzatoknak segítenek” – mondják. Krisztina, a főszerkesztő hozzáteszi: „Az igazi segítség a településfejlesztő és munkahelyteremtő programok elindítása lenne. Ugyanilyen fontos volna, hogy végre olyan politikai csoportosulás vezesse Ukrajnát, amely valóban az ország boldogulását tartja szem előtt, és nem a saját zsebét akarja megtömni. Sajnos, egyelőre ilyeneket nem találhatunk a politikai palettán” – mondja. „Mindezek ellenére van egy szűk magyar értelmiségi réteg, amely úgy gondolkodik, hogy itt kell maradnia. Tudok olyan emberről, aki megkapta a behívóját, ezért kénytelen volt elhagyni az országot, és Magyarországon azonnal talált viszonylag jól fizetett tanári állást. Mégis azt mondta, ha ennek az őrületnek egyszer vége lesz, azonnal hazajön Kárpátaljára. Azt tapasztalom, hogy a kárpátaljai magyarság gondjai iránt sokkal kevésbé fogékony a magyarországi határ menti régiók lakossága, mint a középső területeké, illetve a Dunántúlé. Ebben bizonyára az is szerepet játszik, hogy a kelet-magyarországi emberek életkörülményei szintén nehezek” – mondja. Pár kopek kenyérreAhogy kilépek a főiskola kapuján, egy nyolcéves forma kisfiú áll elém. „Adjon pár kopeket, bácsi, kenyérre!” – szólít meg. Adok neki két hrivnyát. Nem messze észreveszek egy rendkívül giccses emlékművet, melyen ukrán zászlót és fekete gyászszalagot lenget a szél. Rajta felirat. Orosztudásom mostanra megkopott, ukrán sohasem volt, ezért a tövében üldögélő hatvan körüli férfit kérdem meg, mi ez. „A mostani harcok áldozatainak és a Majdanon meggyilkoltaknak az emlékműve” – mondja. Majd hozzáteszi. „Nem adna pár kopeket? Kenyérre kellene.” Ő is kap tőlem néhány hrivnyát, és megyek tovább. Beregszász sétálóutcája szép, az üzletek teli vannak áruval. Egy csillogó kirakatú ékszerbolttól pár méterre féllábú, tolókocsis koldus harmonikázik. Befordulok a szomszédos utcába. A közlekedési lámpánál öreg Zsigulik, néhány Mercedes és egy lovas kocsi várakozik. Lefotózok egy másik emlékművet, melyen sarló, kalapács és vörös csillag díszeleg, és egy újabbat, amely egy géppisztolyos fiatal férfit ábrázol. Szakadni kezd a havas eső és irgalmatlan szél kerekedik. Beülök hát a kocsimba, és hazaindulok. A határon a már jól ismert procedúra fogad: géppisztolyos, kérdések, kutakodás, géppisztolyos. Aztán elakad a sor. Négy sávban állunk, egyik sem mozdul. Van időm gondolkodni. Mindig meglepődöm, ha Kárpátalján járok, hogy mennyire nem ismerjük egymást mi, a határ két oldalán élő magyarok. De akinek annyira nehéz az élete, mint a kárpátaljai embereknek, nem feltétlenül érdeklődik a mások gondjai iránt. Kicsit el is szégyellem magam. Mi gondom lehet nekem egy olyan emberhez képest, akinek 80–100 euróból kell megélnie egy hónapban? Pár éve magam is jártam a szlovák határtól néhány kilométerre lévő Palágykomorócon, ahol az orvosi rendelő felszerelését egy 50 éves sterilizátor és egy mérleg alkotta, a szomszédos terem pedig plafonig volt rakva tűzifával. Az egészségügyi ellátást egy olyan helybéli nyújtotta, aki korábban állatgondozóként dolgozott a szövetkezetben. A kisszelmenci Jefcsák Zoli bácsi is eszembe jut, aki úgy halt meg, hogy az ominózus határnyitás után sem tudott átmenni édesapja nagyszelmenci sírjához, mert nem volt pénze vízumra. Egy órája állunk, türelmetlenkedni kezdek. „Mi a fene van? Miért nem mozdulunk már?” – kérdem a mögöttem állótól. „Állítólag lefagyott a rendszer” – válaszol egykedvűen. Egyetértek vele. Lefagyhatott. Jó pár évtizede.