Egészen máig hat a Tienanmen téri vérengzés tragédiája

Három évtized telt el a kommunista párt döntése, hogy megtörje a tiltakozást, óta, és a következmények még jobban látszanak. Ha ma visszatekintünk, azt látjuk, hogy ez a tragédia döntően befolyásolta a kínai történelem menetét, megfosztotta az országot attól a lehetőségtől, hogy békésen és fokozatosan áttérjen egy liberálisabb és demokratikusabb rendre. 

Emlékeztetnénk rá, hogy egy évtizeddel a vérengzés előtt még a változás reményét lehetett érezni a levegőben. Kína még választhatott. Visszatérhetett volna az ortodox sztálinista – nem maoista! – modellhez, amely az ’50-es években uralkodott – ezt támogatták a rezsim konzervatív erői; vagy fokozatosan reformokat vezethetett volna be, megnyitva az utat a piacgazdaság, a jogállamiság és a nyíltabb politikai folyamatok irányába – ezt akarták a mérsékelt liberálisok. A harmadik lehetőség az egy párt irányítása alatt álló gazdaság neoautoriter modernizációja lett volna, úgy, ahogy az Tajvanon és Dél-Koreában történt, ennek Teng Hsziao-ping volt a legnagyobb támogatója. 

E három irányzat – a konzervatív, a reformer és a neoautoriter modernizáló – viszonylag kiegyensúlyozottan volt jelen egészen addig, amíg a tankok és a csapatok meg nem jelentek a téren. Azonban a vérengzés, a berlini fal leomlása és a Szovjetunió összeomlása 1991 decemberében mindent megváltoztatott. Már csak egy lehetőség maradt a háromból, a neoautoriter. A másik kettő már nem tudott életképes stratégiát felkínálni: az erőszakos fellépés utáni politikai tisztogatások megtizedelték a liberálisokat, a demoralizált konzervatívok pedig visszahúzódtak. Megnyílt az út a neoautoritereknek 1992-ben, amikor az akkor 87 éves Teng dél-kínai turnéra indult, hogy megmentse a rezsimet, és a neoautoriterek és a konzervatívok egyesültek. Az 1989 utáni rendszert nem lehet egyetlen szóval leírni, meghatározó jegyei a pragmatizmus, a haverok kapitalizmusa és a stratégiai korlátozás. 

Különösen a pragmatizmus szolgálta jól a kommunista pártot a Tienanmen téri vérengzés utáni években. A rugalmas hozzáállás otthon lehetővé tette a rezsimnek, hogy a gazdasági növekedés érdekében kísérletezzen, bevonja a társadalmi elitet, eközben a kínai külpolitikát az a tengi elv határozta meg, hogy ne vonják magukra a figyelmet és elkerüljék a feltűnést. A kommunista párt ideológiai veszélyként tekintett a Nyugatra, és nacionalista hangulatot szított. A kínai vezetők azonban tudatában voltak annak, hogy a nemzetközi liberális rend potyautasai, és ezért következetesen kerültek minden konfliktust az Egyesült Államokkal. Eközben a kommunisták a gazdaságban agresszív piaci reformokat hajtottak végre, és sokkal nyitottabbá tették az országot annál, amilyen a ’80-as években volt, de a gazdaság fontos területeit – a pénzügyet és az állami vállalatokat – továbbra is szoros ellenőrzés alatt tartották. 
Teng túlélési stratégiája két évtizeden át nagyon sikeres volt. Az úgynevezett kínai csoda legitimitást adott a kommunistáknak, és hamarosan Kína lett a világ második legnagyobb gazdasága. A Tienanmen téri vérengzés utáni rend azonban hirtelen véget ért 2012-ben, amikor Hszi Csin-ping lett a Kínai Kommunista Párt főtitkára. Helyreállította az erőskezű irányítást, újjáélesztette a leninizmust, újra bevezette az autoriter társadalmi ellenőrzést, és nyíltan szembeszállt az Egyesült Államokkal. Hszi szakított a pragmatizmussal, a hatalmat nem osztotta meg az elittel, és nem támogatta a stratégiai korlátozást, mindazt, ami az 1989 utáni időszakot jellemezte. Ismerjük el – a korrektség jegyében –, hogy Teng neoautoriter modelljének javíthatatlan hibái voltak, amelyek miatt egyébként sem lett volna örök érvényű. Teng idegenkedett a politikai reformoktól, ez pedig egy Mao-típusú személy visszatéréséhez vezetett.

Tulajdonképpen a kommunista pártnak szerencséje volt, hogy Teng utódait – Csiang Cö-mint és Hu Csin-taót – erős riválisok kontrollálták, ezért nem válthattak egyszemélyes irányításra. A gazdasági fejlődés a haverok kapitalizmusára épített, amelyben az elit tagjai a kétséges üzletek hálózatában sebezhetők voltak, ha korrupcióellenes tisztogatásra került volna sor. 

Bár Hszi főtitkársága alatt Kína és a Nyugat gazdaságilag közeledett egymáshoz, a politikai szakadék nőtt. A kommunisták módszere a kínai nacionalizmus fölélesztésére láthatóan hatékony volt, eközben a párt hatalmas elnyomó apparátust hozott létre, beleértve a nagy kínai tűzfalat. Ha Kína nem tett volna szert ilyen méretű gazdagságra és hatalomra, ezek a változások sem számítanának. De visszatért a kemény autoriter vezetéshez, megerősítette az államkapitalizmust, és szabad folyást engedett a geopolitikai ambícióinak, a párt végül a Nyugatot Kína ellen fordította. 

Sok vonatkozásban hasonlít a mai Kína az ’50-es évek Kínájára: a kommunistákat olyan vezető irányítja, aki nyíltan hangoztatja, hogy a párt „ne feledje az eredeti kötelezettségvállalásait”. Az ideológiai indoktrináció teljes erővel tért vissza, az Egyesült Államok ismét ellenség, amíg Oroszország újra barát. Harmincéves kitérőt követően Kína ma olyan irányba tart, amilyet a Tienanmen téri vérengzésért felelősek is óhajtanának. Az ország ma keményvonalas leninista rezsim szorításában van, amelyet egy hibrid gazdaság és könyörtelen elnyomás támogat. Ez a Tienanmen téri vérengzés máig ható tragédiája. 

Minxin Pei
© Project Syndicate