„Alig merünk odahaza turnézni”

Hamid Mantu, a zenekar frontembere A zenekar összetétele gyakran változik, de mindig vannak köztetek arabok, indiaiak, afrikaiak és persze britek. Hogyan férnek öszsze emberileg és zeneileg ennyi különböző nemzet fiai-lányai?

Alex Kasiek: A világban zajló politikai történésekkel kapcsolatban mindenkinek megvan a saját véleménye, ám a leglényegesebb kérdésekben egyetértünk. Ami a számainkat illeti, nagyon egyszerű a dolog: annak a zenei világa dominál, aki a konkrét dalt írta. A Transglobal Undergroundban mindig is elmosódtak a zenei határok, eleve csak nyitott emberek jöttek közénk.

Hamid Mantu: Egyszerűen csak jó lemezeket akarunk csinálni, egyfajta zenei konverzációt szeretnénk kezdeményezni az európai romák és mondjuk a dél-afrikai zuluk között.

Mondhatjuk azt, hogy a felállás demonstratív módon nemzetközi?

H. M.: Igen. Tudatosan igyekszünk közelebb hozni az embereket egymáshoz, meg akarjuk mutatni, hogy semmi értelme az ellenségeskedésnek, hogy egy brit igenis szót érthet egy pakisztánival, hogy egy multietnikus, multikulturális közösségben ki-ki gazdagodhat a másik jelenléte által. A „demonstratív” jó szó, mert mostanában ez a dolog külön hangsúlyt kapott nálunk.

A. K.: Csak jó és rossz embert, illetve jó és rossz zenét különböztetünk meg. Az utóbbi hetekben például az indiai Maharaja zenekar egyik dalát remixeljük, amelyen hallható lesz egy romániai hegedűs is, akivel régebben dolgoztunk. A két dolog jól szólt együtt, ezért összeraktuk. Magyarországon ugyanúgy érdekel minket egy Balogh nevű cigányzenész, mint az Anima Sound System, amelyet szintén remixeltük. Ezért egyébként még tartoznak nekünk egy viszont-remixszel, be is hajtjuk majd rajtuk!

Az utóbbi évtizedben rengeteg stílus bukkant fel és tűnt el az elektronikus tánczenében. Meg tudjátok jósolni, melyik lesz a következő évek vezető irányzata?

A. K.: Tényleg gyorsan változnak a trendek, öt éve például minden londoni klubban drumandbass vagy house szólt, most meg se hírük, se hamvuk. Úgy érzem, a fiatalok többsége ki van éhezve az „ősi” alapú, élettel teli, lüktető zenékre. Ezért nagy jövőt jósolok a reggae-nek és a dubnak. Fontos, hogy ezeket ne csak díszítő elemként használják fel a dj-k, hanem ebből építkezzenek. Az indiai dallamok is nagyon dívnak manapság, az európai fül számára akár egy-egy foszlány is egzotikusan hat.

Sokan szentségtörésnek tartják a world music és az elektronika fúzióját.

A. K.: Mi nem osztjuk ezt a véleményt, szerintünk mindkét műfajnak csak jót tehet a megújulás. Az ilyen fúziók kiindulási alapul is szolgálhatnak, sok fiatal így kap kedvet az eredeti népzenékhez. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a kortárs komolyzenében is egyre több a népi elem, ám ugyanaz a zeneszerző az ambientből, vagy az elektronikus zenéből is bátran merít. Ha úgy tetszik, a fejlett ipari társadalom visszanyúl ihletért a természeti népek kultúrájához. Első hallásra összeférhetetlen zenék is egymásba olvadhatnak ily módon.

A Transglobal Underground számai mára lassan beszivárogtak a nagy kereskedelmi rádiókba. Még mindig „underground” zenekarnak tartjátok magatokat?

H. M.: Igen, inkább az „underground” címkét vállaljuk fel, mint a „mainstream”-et. Ez a dolog egyébként régiófüggő, az Egyesült Államokban például sohasem játszanák a dalainkat a kereskedelmi csatornák. Nem is foglalkozunk önmagunk kategorizálásával, számunkra csak zene létezik. Azt pedig, hogy a szórakoztatóipar miként adja el a zenénket, nemigen tudjuk befolyásolni.

A. K.: Persze minél több lemezt ad el valaki, annál népszerűbb lesz. Akit a nagy kiadók ügyes trendszakértői pártfogásukba vesznek, és sok pénzt fektetnek belé, hetek alatt világhírű lehet. Cserébe viszont zenei kompromisszumokra kényszerül. Nos, nálunk ez fordítva történt, a zeneipar akkor kezdett érdeklődni irántunk, amikor teltházas koncerteket adtunk, a fesztiválokon pedig többen voltak kíváncsiak ránk, mint a nagy sztárokra.

És mi a helyzet a nevetekben szereplő Transglobal szóval? Beszélhetünk egyfajta globalizációról a könnyűzenén belül?

H. M.: Olyasmi ez, mint a női konfekció. Ugyanazt a kosztümöt látja az ember a világ valamennyi nagy áruházának kirakatában. A divatszínek is egyszerre változnak az egész világon, hála a nagy cégek diktátorainak. Ám egy koreai nőnek nem állhat jól ugyanaz, ami egy európainak, sőt egy bolgárnak sem az áll jól, ami egy svédnek, hiába kaphatja meg odahaza. A poptrendeket is így erőltetik a világra, és ez nem egészséges, nem tesz jót a zenének. A magyar, szlovák, ukrán zenekarok elkezdik koppintani, amit a rádióban hallanak. Mindenkinek meg kellene találnia azt a színt és szabást, ami a legjobban áll neki. A nevünkkel egyébként azt akartuk kifejezni, hogy a zenénk világon mindenütt egzotikusnak hat, mivel ki-ki mást talál benne újnak, illetve ismerősnek.

Mely országokban a legnépszerűbb a zenekar?

A. K.: Talán Csehországban, Olaszországban és Franciaországban kíváncsiak ránk legtöbben. Spanyolországban is jól fogynak a lemezeink. Magyarországon négy éve voltunk először, azóta évente kétszer is visszajárunk. Németországban viszont nem igazán tolongnak értük, Angliában szintén nem, sokkal több külföldi fesztiválra hívnak, mind hazaira.

H. M.: Alig merünk odahaza turnézni. Szerencsére imádunk improvizálni a színpadon, ha látjuk, hogy valami nem jön be, mással próbálkozunk, és a végére mindig megtaláljuk a közös nevezőt. A brit közönség hasonlít a némethez, mindent kategorizál, és ami egy fiókba sem fér bele, attól félénken elfordul.