Vízágyúkkal gyertyalángra – harminc éve zajlott a gyertyás tüntetés

A vallásszabadságért, a polgári jogok zavartalan érvényesíthetőségéért kiálló ezrek között tüntetett az akkoriban ötödéves egyetemi hallgató és immár hosszú esztendők óta a Nemzeti Emlékezet Intézetének nagy tudású történésze, Patrik Dubovský is. 

Napjainkban nemcsak a mai harmincévesek, hanem a középnemzedék számára is száraz történelem, hogy az ideológiailag szemellenzős Husák-rezsimben a beavatottabb katolikus hívők körében komoly befolyása volt a márciusi demonstrációt életre hívó földalatti egyház. Önnek nemcsak erről az ellenzéki megmozdulásról, hanem az azt megelőző napokról is személyes emlékei vannak. 

A Pozsonytól nem messzi Nagysenkőcön laktam, ahol bekapcsolódtam az egyházban feladatokat vállaló laikusok tevékenységébe. Március 10-e után említette a vezetőnk, hogy az akkor éppen nagypéntekre eső 25én délután félórás, békés, rózsafüzér imával szervezett gyertyás tüntetés lesz a pozsonyi Hviezdoslav téren. Többen elhatároztuk, hogy mi is ott leszünk. Napokkal később az egyetemen is szóba került ez a hatóságilag tiltott egyházi akció. Utólag talán enyhén megmosolyogtató, de éppen a tudományos ateizmust oktató tanárnőnk akarta elmagyarázni nekünk, mennyire régieskedő és ezért helytelen volna, ha a modern idők hamarosan végző hallgatóiként csatlakoznánk az, úgymond, letűnt társadalmi szokások szerint élő hívőkhöz. És arra is figyelmeztetett, ha rendőri igazoltatás révén kiderül, hogy mégis ott voltunk, az akár az egyetemi diplománkba kerülhetne... Persze, a riogatás dacára huszonötödikén, sokadmagammal, ott voltam a pozsonyi Hviezdoslav téren. 

Feszültség érződött a városban? 

Talán nem is feszültség, hanem valami vibráló izgalom. Kitartóan esett, de a hatalom, fenyegetésképpen, lajtos kocsik hadával locsoltatta az utcákat. Láthatóan céltalanul, kék fénnyel villogó, szirénázó rendőrautók is száguldoztak a belvárosban. A helyszínre vezető utcák mindkét végén három-négy tagú „agitprop” csoportocskák győzködték az embereket, hogy ne a tüntetésre menjenek, hanem inkább haza vagy akár moziba, hiszen aznap Pozsonyban ingyen vetítettek különben kasszasikert hozó filmeket. 

Az állampárt azt remélte, hogy az emberek simán sarkon fordulnak? 

A kommunista rezsim mentalitásához hozzátartozott az ijesztgetés. Most is azt hitték, hogy a hívők megszeppennek a burkolt figyelmeztetéstől. A térre tartók zöme azonban nem hagyta magát befolyásolni, és csatlakozott már a helyszínen gyülekezőkhöz. 

A gyertyás tüntetés rendvédelmi „biztosítására” miként készült az államhatalom? 

Lényegében pánikba esett. Különben nem hozott volna a CSKP központi bizottságának szintjén elrendelt rendkívüli intézkedéseket. Még a bazini készültségi rendőri alakulatot is mozgósítva, kis híján ezer rendőr állt bevetésre készen, beleszámítva a szép számú kommandóst és az ŠtB 54 civil ruhás ügynökét. Készenlétbe helyezték a hírhedt népi milícia, azaz a munkásőrség pozsonyi egységeit is. A műszaki készültséget tekintve pedig hét rendőrautó teljes legénysége, 14 lajtos kocsi, hét útkarbantartó és úttisztító jármű, nyolc rabszállító kocsi, három-három autóbusz, páncélozott harckocsi és vízágyú várt a bevetésre. A fővárosi kórházakban elrendelték a rendkívüli ügyeleteket, kellő számú szabad ágy és vérkonzerv biztosítását. 
 

Ekkora felhajtással nemhogy csöndes tüntetőket lehet „ártalmatlanítani”, hanem fegyveres csatát lehet nyerni! 

Éppen ez a pánik mutatta, mennyire agyaglábakon állt a kommunista rezsim. A hatalom félelemérzetét az is jelezte, hogy március 25-e reggelén letartóztatták és késő estig fogva tartották a tüntetést szervező földalatti egyház exponált személyiségei közül František Mikloškót, Ján Čarnogurskýt, Vladimír Juklt. Délután még őrizetbe vették Ján Chryzostom Korec titokban fölszentelt püspököt, Silvester Krčméryt pedig házi őrizetben tartották. 

Ilyen előzmények után hogyan zajlott le a tüntetés? 

Este fél hatra mintegy 3500 fő gyűlt össze a Hviezdoslav téren, amelyet ekkor a rendőrség minden előzetes bejelentés nélkül és valamennyi oda vezető utca felől lezárt. A később érkezőkkel így a környező utcák is megteltek, hat órára tízezer főre duzzadt a tömeg. Ki közvetlenül a téren, ki az onnan nyíló utcákban állt. Mivel a főszervezők rendőrségi őrizetben voltak, a laikus hívők aktivistái közül Július Brocka felhívására az emberek először a csehszlovák, majd a pápai himnuszt is elénekelték. Utána imádkozni kezdtek, hogy közben mindenki méltósággal meggyújthassa a magával hozott gyertyát. Percek múltán a karhatalom oszlásra szólította föl a halkan imádkozó, az esőben pislákoló gyertyákat magasba tartó tömeget. De szinte senki sem moccant. Erre a kiéleződött mozdulatlanság által felcsigázott pillanatra várva, a rendőrség brutális erővel akcióba lépett. Gumibotokkal, a lajtos kocsik vízsugarait a tüntetőkre irányítva, könnyfakasztó gázzal, vadul támadó rendőrkutyákkal, goromba fizikai bántalmazással, a tömegbe keveredő rendőrautók „fedezékében” több személyt letartóztatva. Az ŠtB hivatásos ügynökei igyekeztek kiütni az emberek kezéből az égő gyertyákat. A karhatalmi erők fellépése ellenére a tüntetők többsége a téren és a környező utcákban maradt. Ekkor a Hviezdoslav tér egyik sarkát szegélyező Carlton Szálloda negyedik emeleti ablakai mögött figyelő magas rangú pártkomisszió parancsára bevetették a vízágyúkat, de az emberek így is kitartottak egészen 18 óra 30 percig! 

Ki volt a szállodai szobákból fürkésző pártfunkcionáriusok eseti bizottságának egyik-másik tagja? 

Például Gejza Šlapka, a kommunista párt pozsonyi szervezetének vezető titkára, Miroslav Válek kulturális és Štefan Lazar belügyminiszter, Vincent Máčovský, a szlovák kormány egyházügyi titkárságának igazgatója, Pavol Kováč főpolgármesterhelyettes vagy éppenséggel Alojz Lorenc, a prágai szövetségi kormány belügyminiszter-helyettese. 

Melyek voltak a párt szerveiben riadalmat keltő gyertyás tüntetés világosan megfogalmazott célkitűzései? 

A püspökök szabad kinevezése, a teljes körű vallásszabadság, valamint a polgári jogok hiánytalan betarthatóságának garantálása Csehszlovákiában. 

Ez a harmadik kérelem nem pusztán egyházi, hanem inkább világi-közéleti jellegű volt. A gyertyás tüntetés mégis hangsúlyosan csak a katolikus hívők megmozdulásaként maradt meg a köztudatban. Merthogy? 

Főként azért, mert a pártállamot irritáló nagypénteki tüntetés ötlete az akkoriban már egyre erősödő földalatti egyház legfontosabb törekvéseit meghatározó katolikus disszidensek szűkebb csoportjának kezdeményezéseként született, és ebben a tónusban is szerveződött. A március 25-ei „katolikus megmozdulás” javaslattevői azonban – a vallási és egyházi jogok szabad gyakorlásának határozott követelése mellett – más, a Husák-érában elfojtott polgári és emberi jogok biztosítását szorgalmazó ellenzéki csoportok szándékai iránt is nyitottak voltak. A kommunista államhatalmat bíráló másként gondolkodók, valamint a disszidensek szervezettebb köreinek célkitűzései – természetesen – korábban sem álltak távol egymástól. A nyolcvanas évek második felében viszont már közeledni is akartak egymáshoz, hogy elősegítsék a kölcsönös párbeszédet és azonos elhatározásaik felismerését. Nyolcvannyolc márciusa után, a gyertyás tüntetés társadalmi hatására pedig már tudatosan keresték a szorosabb együttműködés közös nevezőit. 
 

A nagypénteki demonstráció, történelmi nézőpontból, talán már 1989 bársonyos forradalma prológusának tekinthető? 

Tulajdonképpen igen, bár inkább a rendszerváltás egyik fontos precedensének mondhatnám. Példa értékű, irányadó előzménynek. A Korec püspök és a földalatti egyház egyéni kockázatot vállaló tagjai által szervezett merész tüntetés, erkölcsi üzenetében, a szabadság ethoszát valló erőszakmentesség elvét hirdette. Habár a kommunista rendszer erőhatalmi szervezetei 1988 húsvétján még durván és büntetlenül visszaéltek/viszszaélhettek helyzetükkel. 

Gondolom, azért azt is illendő szóba hozni, hogy az akkori Szlovákia rezsimbarát katolikus egyházfői hol félvállról, hol egyenesen elítélően nyilatkoztak a hívők ezreit vonzó tüntetésről! 

A hivatalos katolikus egyház szlovákiai vezetőinek, illetve az úgynevezett békepapokat tömörítő társulás, a Pacem in terris tagjainak hozzáállása valóban megosztó volt. Ez a szervilis és a rendszerváltás előtti rezsimmel lényegében kollaboráló, gyakran az ŠtB-vel való együttműködéstől sem elzárkózó hivatalos egyházi szerveződés az akkori esztendők katolikus papságának mintegy 12-15 százalékát tudta tagjává tenni. Jellemző, hogy a Pacem in terris prominens tagja, Jozef Feranec püspök és a társulás sajtószolgálatának vezetője, Jozef Záreczký pozsonyi esperes jutott legmesszebb a gyertyás tüntetés nyílt elítélésében. Záreczký már március 23-án a televízió esti fő műsoridejében arra szólította föl a hívőket, hogy kerüljék a készülő „nem katolikus rendezvényt”, és zavarkeltéssel vádolta annak szervezőit! Hasonló stílusban nyilatkozott Feranec püspök is a rendszerbarát egyházi sajtóban, illetve Peter Colotka kormányfő a békepapoknak és a kormányzatot támogató egyházi köröknek áprilisban adott fogadásán. 

Az ilyen fals hangok ellenére a gyertyás tüntetés társadalmi kisugárzása mekkora léket ütött a hazai kommunista rendszer szilárdnak vélt páncélzatán? 

Az erőszakszervezetek beavatkozása révén főleg óriási nemzetközi blamázst okozott az önmagát nyeregben látó államhatalomnak és a dogmatikus pártvezetésnek. A hazai és külföldi nyilvánosság szemében pedig – a hívők békés akaratát felmutató gyertyás demonstráció hazug bagatellizálásával – a szlovákiai hivatalos katolikus hierarchia jelentős része szintén lejáratta magát. Hiszen a tárgyilagosan gondolkodó emberek előtt elveszítette a megbízhatóságát, a tisztességét és a hitelességét. 

Miklósi Péter