Utazás a régi Kassára

Előrebocsátom: elfogult vagyok Sziklay László könyvével szemben. Mert — bár lehet, hogy túl nagy merészség általánosítani — a helyiek többsége elfogult, ha Kassáról a város szülöttének tollából olvas. Mi több, a város szülöttei is elfogultak, ha Kassáról írnak. Talán a város levegőjében van ez benne, az évszázados falak bocsátanak ki magukból valamiféle „hatóanyagot”, amit óhatatlanul is magába szippant az, aki itt éli — akár hosszabb, akár rövidebb ideig — az életét. Sziklay László is ilyen „elfogult polgár”: csaknem 450 oldalas könyvében egyetlenegyszer sem írja le Kassa nevét, kizárólag a Városként emlegeti. És ebben a nagy kezdőbetűvel írt Városban nagyon sok minden benne van: tisztelet, ragaszkodás, hűség, szeretet.

Sziklay László könyvét olvasva olyan érzésem volt, mintha valaki egy régi kívánságomat teljesítette volna. Gyerekként, tinédzserként ugyanis a város utcáin sétálva gyakran foglalkoztatott a gondolat, milyen lehetett itt élni kétszáz, háromszáz évvel ezelőtt. Szívesen beszálltam volna egy időgépbe, hogy közvetlenül, saját szememmel láthassam, milyen is volt ez a város régen. A „nagy történelmen” kívül főleg a „kisemberek” mindennapjai érdekeltek rettentően. Az időgépet persze azóta sem találták fel, és nem jártam sem a 18., sem a 19. századi Kassán, a 20. század első felének Kassáján azonban „majdnem” jártam. Sziklay László ugyanis olyan érzékletes, élvezetes képet fest a város akkori életéről és éppen a „nagy történelem” számára nem igazán fontos kisemberek mindennapjairól is — amelybe viszont ez a bizonyos „nagy történelem” mindenféle skrupulus nélkül, határozottan beleszól —, hogy az felér egy valódi időutazással.

A könyv megszületését, amint azt a szerző bevezetőjében elárulja, egy közeli rokon kislány, Lidi ihlette, aki a hetvenes években járt nála látogatóban Budapesten. Neki szólnak a „levelek”, amelyekben megelevenedik a család, a rokonok, az ismerősök, a város története. S ha hozzáteszem, hogy Sziklay László 1912-ben született, talán nem is kell részletesen ecsetelnem, hogy kassai polgárként bőven kijutott neki (és családtagjainak) a történelmi sorsfordulókból, az embert próbáló helyzetekből. Döbbenetes olvasmány a magyar hadsereg kerékpáros hadosztályának katonájaként átélt „élményekről” írt sorai, vagy akár a fejezet, amelyben azt meséli el, hogyan indult el felesége több tíz kilós csomaggal Kassáról a háború utáni ínséges hónapokban Budapestre, hogy férjének élelmet, ruhát vigyen, az út egy részét gyalog, másik részét pedig ritkán közlekedő, elképzelhetetlenül tömött vonatokon téve meg.

Ennél persze sokkal több van ebben a könyvben: felidézi gyermekkora békés éveit, a család óvó gondoskodását, kassai tanárait, akik nagy hatással voltak rá, ifjúkori barátait, akiket aztán a városból — akárcsak őt magát — messzire sodort a sors, első szerelmét, aki — többnyelvű és -kultúrájú városban nem szokatlan az ilyesmi — szlovák volt, s akinek köszönhetően az addig nem túl jó nyelvtudását is tökéletesíteni igyekezett. Találkozását szülővárosában azzal a fiatal lánynyal, aki később feleségeként igazi társa, támasza lesz. Tanulmányai Budapestre vezetik útját, megosztja az olvasókkal az Eötvös-kollégiumban szerzett élményeit, nyíregyházi, debreceni tanárkodásának emlékeit, majd a második világégés idején ismét szülővárosában kísérhetjük figyelemmel életét: tanársegédként, majd szerkesztőként dolgozik itt, végül 1945 után végleg Budapesten telepedik le.

Természetesen távolról sem csupán magántörténelem ez a könyv, hiszen a két világháború közötti Kassa, a kisebbségi létbe került magyarság életéről is fontos adalékokkal szolgál. Bár ez is a „családban van”, hiszen Sziklay László édesapja, Sziklay Ferenc író ennek az időszaknak egyik jelentős alakja, a társadalmi és kulturális élet tevékeny résztvevője volt. Emlékének több fejezetet is szentel, felidézve könnyűnek nem nevezhető életútját, s a szeretetteljes apa-portré nem nélkülöz bizonyosfajta szomorúságot sem amiatt, hogy Sziklay Ferencnek a köz érdekében végzett munkája távolról sem kapott olyan elismerést, tiszteletet, mint amilyet megérdemelt volna.

Az Egy kassai polgár emlékeit olvasva óhatatlan eszünkbe jut egy másik könyv is: Márai Sándor Egy polgár vallomásai című műve. Számomra valamiképpen rokon ez a két könyv. Főként abban, hogy mindkét szerző életében, polgári értékrendjének kialakulásában meghatározó szerepet játszott ez a város. Márai Kassa-képét kiegészíti Sziklay Lászlóé. De nemcsak ezért jó, hogy megjelent az Egy kassai polgár emlékei. Hanem azért is, mert ahogy Márairól is több évtizedre „elfeledkezett” az általa annyira szeretett város, ugyanúgy Sziklay Lászlóról is. Mert ha ma a kassaiak körében közvélemény-kutatást végeznék, hogy ismerik-e Sziklay László, a jeles irodalomtörténész, a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok kutatójának, a két nép közötti megbékélés szorgalmazójának nevét, attól félek, nagyon kevesen válaszolnának igennel. Most talán a nagyközönség őt is újra felfedezi. Mert ennek a könyvnek ott a helye a kassaiak könyvespolcán. Sőt, bízom benne, hogy nem csupán a kassaiak fogják élvezettel olvasni.

Mislay Edit