U nász, Nyú Hontban

Nem szabályos recenziót vagy befogadástörténeti áttekintést kívánok adni Grendel Lajos Nálunk, New Hontban (2001) című regényéről, inkább csak a könyv szlovák fordítása (2002, Eva Kroupová) és egy róla megjelent szlovák kritika (Pavel Vilikovský tollából: Domino fórum 2002/36, 18.) kapcsán adnék hangot enyhe tanácstalanságomnak. Amivel Vilikovský írása szembesített, egyáltalán nem volt új a számomra, csupán ismételten emlékezetembe idézte a szlovák irodalomtörténet-írás egy fura eljárását.

A nevezett recenzens azzal kezdi írását, hogy Grendel Lajos, trilógiájának 1985-ben megjelent szlovák fordítása (Karol Wlachowský) óta már nemcsak a magyar, hanem a szlovák irodalom része is. Indoklása a következőképpen hangzik: „…az irodalom nemcsak a nyelv és a hagyomány, hanem a tapasztalatok és álláspontok kérdése is, s ebben objektíve nagy az egyezés generációnk és Grendel, illetve némelyik másik »kisebbségi« író között.” Ezek után a hasonló téridőt fürkésző „idegen tekintet” előnyeiről, gazdagító hatásáról szól, illetve a mű közép-európaiságát, a magyar irodalom horizontján túlmutató érvényét méltatja. A közös történelmi tapasztalat és a genius loci révén nyílik meg tehát Grendel szövege a szlovák irodalmi kontextus irányába, s ennek tematikus előfeltételét a kulturális memória emléknyomaitól terhelt fiktív cselekménytér teremti meg. A jelenkori irodalomtudományi beszédmód egy közkedvelt fordulatával élve: „beleíródik” a szlovák irodalomba. Grendel következetesen építi fel közép-európainak mondott regényterét. Különböző földrajzi nevek (Ipolyság, Gyűgy, Korpona, Losonc) említésével megelőlegezi a mű valóság-analóg, referenciális értelmezését, az ilyen olvasatokra hajló befogadók nagy örömére, egyúttal azonban ellehetetleníti az események pontos lokalizálhatóságát. New Hont földrajzilag, a „valóságban” nem „létezik”, bár a poétikailag lefordított szövegen kívüli információk sűrűsége és komplexitása okán akár létezhetne is. Kérdésem tehát az, hogy a földrajzi és a csak meglehetős nehézségekkel igazolható és megismerhető „tapasztalati” kritériumok vajon fontosabbak-e, mint a szöveg nyelve? A bármennyire is kiváló fordítás révén „beleíródik-e” az egyébként idegen nyelvű és eltérő hagyományban fogant mű a befogadó irodalomba? A kérdés látszólag költői, hisz már beleíródott, Grendel szlovák író is, nemcsak írókollégájának – akár elfogultnak vagy legalábbis kivételesnek mondható – véleménye szerint, hanem a Szlovák Tudományos Akadémia Szlovák Irodalmi Intézete által kiadott kiváló antológia összeállítói szerint is (Čítame slovenskú literatúru III. 1970—1997, 293.). Továbbá más, ugyancsak prominens irodalomtörténész és kritikus (P. Zajac, Žilka T.) is ezen a véleményen van.

Végső soron örülnöm kéne ennek, hisz ritkán történik hasonló magyar íróval, miért akarok én mindenáron ünneprontó lenni? Teoretikus énem nem hagy nyugodni. Noha a Grendel szlovák kanonizációját támogató-indokló gondolatmenettel nem tudok egyetérteni, mégis, tegyük fel, hogy működőképes koncepcióról van szó, akkor vajon miért nem szerepel a szlovák irodalomtörténetekben Mikszáth Kálmán vagy Márai Sándor, a csehekben pedig Franz Kafka vagy Gustav Meyrink neve? Bizonyára sok oka, tényezője lehet ennek, a számomra legkézenfekvőbb válasz azonban az: mert nem szlovákul, illetve csehül írtak.

Benyovszky Krisztián