Történelmeinkről — az idő szakadékain át

Érdekvédelem és önszerveződés címmel a két világháború közti (cseh)szlovákiai magyar pártpolitikáról írt könyvet Angyal Béla történész. Érdekvédelem és önszerveződés. A cím jól sejteti, hogy a kötet az önmagát politikai szinten is megszervező (cseh)szlovákiai magyarság 1918 és 1938 közti közösségi érdekvédelmének alapos történetét adja. Eligazít, hogy milyen volt és miként alakult a kisebbségi politizálás mozgásterét is kijelölő csehszlovákiai politikai viszonyrendszer, illetve hogy a magyar kisebbség milyen társadalmi háttérrel rendelkezett közösségi érdekei politikai szintű megjelenítésére. A szerző figyelme elsősorban a két legerősebb magyar ellenzéki tömörülés, az Országos Keresztényszocialista Párt és az Országos Magyar Kisgazda és Földmíves Párt (1925-től Magyar Nemzeti Párt), valamint azok későbbi jogutódja, az Egyesült Magyar Párt történetére irányul. A témát és annak szakirodalmát is ismerve tudja, miben jelenthet újat a munkája: bő levéltári anyagra támaszkodik, bemutatja a két (majd később egy) párt választási eredményeit, s tárgyalja e pártok mindeddig többé-kevésbé tabuként kezelt magyarországi anyagi támogatásának kérdését is.

A bevezetőből közvetve a kötet alcímére (Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918—1938) is magyarázatot kaphatunk-találhatunk. A szerző ugyanis saját szavai szerint a teljesség igénye nélkül közelít-közelíthet a témához, tehát fejezeteket ír meg. Maga állítja: „Mindenekelőtt az adatfeltárásra összpontosítottam, az ideológiai háttér bemutatása további tanulmányok feladata lesz”, és „külön kutatást igényelne a Csehszlovák Köztársaság korabeli magyarságpolitikája is, így ezzel a témával sem foglalkozom.”

Angyal Béla ezzel mintegy a szükséges kutatások témáit is kijelöli. A könyv szándéka szerint adatfeltáró és tényrögzítő, s mint ilyen is sok újat hoz. A szó legnemesebb értelmében azt a rengeteg értéket felmutató szlovákiai magyar történetírói hagyományt követi, amely egyfajta „belterjességgel” a közösség szemszögéből ír.

Nem a könyvről, inkább csak annak kapcsán szólva, és továbbgondolva a belőle kiragadott két idézetet is: a (szlovákiai magyar) történettudomány szemléletmódjával összefüggésben szintén felmerül néhány gondolat. A közösségi múlt belső múlt-mozaikjainak gyűjtésén kívül kisebbségi politizálásunk, sőt társadalmi létünk első húsz évét a korabeli európai, térségi és csehszlovákiai politikai-ideológiai kontextusban is meg kell próbálni elhelyezni, mert a belső közösségi adottságok ismeretén túl például csak ezekből az összefüggésrendszerekből érthetjük meg még jobban a kisebbségi politizálás mozgatórugóit, magatartásformáit. Mindenesetre, a kilencvenes évek cseh történettudománya a szudétanémetek politikai múltjával kapcsolatban elégséges követendő példát kínál történészeinknek, de a szlovák szakembereknek is. További érdekes feladatnak tűnik közösségünk 1918 és 1938 közti történetét a társadalom-lélektan és a politikai pszichológia eszközeivel is vizsgálni. S egy másfajta „belterjességgel” — például az oral history, vagyis az elbeszélt történelem eszközeivel — érdemes volna annak is nyomába járni, miként élte meg a „masaryki republikát” a (cseh)szlovákiaivá lett magyar. Ez az ember „kis történelmének” feltárását jelenti, amiről a néhai Milan Šimečka cseh gondolkodó így írt: „Milyen emberi történelem adhat tanácsot nekem és hathat meg engem? Bizonyára nem a háborúk, államok és ideológiai fanatizmusok nagy, ellenséges történelme. Az emberi élet születés és halál által határolt kis történelme az, ami az idő szakadékain át is összeköt bennünket.” Korpás Árpád