Sziget, tenger nélkül

Sziget címmel második kötete jelent meg Szászi Zoltánnak, Szabó Ottó rajzaival. Sziget címűt hiába keresne benne az olvasó, így a könyvcím le- és felértékelődik; azáltal válik jelentésessé, egyúttal jelképessé, hogy a félszáz verset összefogó opusban közvetve semmi sem utal rá. Az első kötete címéhez talán még köthető, ám ez a kötődés csak jelzés értékű, mint ahogy a Tenger versei is csak nagyon távoli rokonságot mutatnak a Sziget verseivel. A hat évvel ezelőtti, nagyon tudatosan komponált mű versenként és mint egész is jelentősebb költőt sejtetett, mint ez a mostani. A Tengernek árja volt (van, hat esztendő óta is), ereje, hullámzása, sűreje és hordaléka, ezernyi változata, a Sziget szép, hangulatos, de lebegő, légies, pille. Hiányzik belőle a tenger. Inkább oázis, pontosabban, térségünkhöz, közegünkhöz igazítva: füvészkert.

Egyetértek a kötethez ajánló sorokat író Juhász Katalinnal, aki Szászit a szépség gömöri koldusának nevezi. Talán a helyre vonatkoztatottság kevésbé indokolt, annyiban, hogy e jelzős szerkezetben is megszorító, leszűkítő, s valóban: a Tengerben benne volt Gömör is („a Mirabeau híd alatt futhat a Szajna / nekünk itt a Rima jutott”), a Sziget az otthonná vált tájnak is szűkös. Szászi Zoltán az én olvasatomban is a szépség koldusa; kalapozza a csengő szavakat, a dallamot, a zenei sorokat, a megejtő képeket, válogat, méricskél, kóstál. Szeretem ezeket a Szászi-verseket, csirkeitatóstul, cirmos éggel, cirmos éjjel, fagyott zsírral együtt. Leginkább a nagy látomásos képeit szeretem, ezek közül a régebbiek némelyike soronként megmaradt emlékezetemben. Az egyik mostani, a Nyári kép így kezdődik: „fekszik a tóban a dél / mise mozdul / távoli fáknak kornyad a lombja.” Akárha a Nyugat valamelyik költőnemzedékének sorait olvasnám.

Az Őszi kép távoli, ismerős sorokban, képekben, ritmusban idéződik elém: „elszáradt már a napraforgó sárgasága / toporgó kabátok állnak a busznál / eldermed cigarettád / meglásd minden derűd is / hó lepi el csizmád nyomával is mindjárt”. Egyedül az zavar, hogy a legtöbb versben a közköltészetnek tartható versbeszéd is oly könnyen modorossá válik. A dértakaró ezüst, a szél nyurga (és kavarog), az asztal szúette (pereme ó), a huzat fagyos, a lány szőke, az ég kiterítve, a csend megfeszül. Ennek a költői dikciónak az a legszembetűnőbb sajátsága, hogy mindent költészetté varázsol, poézissé igéz, lírává bájol. Az 1956 című vers ekként szépül leheletfinoman árnyalt, magasztos költői képek s anapesztusokkal lüktető, chorijambusokkal billegtetett ritmusú, csiszolt, betűrímekkel választékossá nemesített hétsorossá — éppenséggel csak a címében jelölt tárgynak, a költőnek, s a költő tárgyhoz való viszonyának nem marad benne hely: „kiürült tereken szélkockát gurigáz az idő / alvadt vér koszorúja csillog utcakövön / egy dőlt gyertya elfolyó testén hajlik át a világ / suttogó árnyak bújnak a lámpák fénykörén túlra / nyújtsa meg arcuk az éj mi felitatja a bánat sóját / lyukas lobogóval lopva takarni szabadság szemérmét / ki elterült meztelen s holtan szép arcát fúrva be kőbe.”

A Tenger kacér-ironikus „istenes verseinek” („mit hoz a holnap ó uram / a teremburáját ez ócska világhotelnak” és: „adj adj csak adj uram / hála helyett majd nem köplek le / talán majd meg is békélek veled / csak adj — inkább ne is csak utald át / kegyelmedet folyószámlámra”) megszólított alanya nagybetűsödik, s ehhez mérten értékelődik fel a megszólaló is, telik meg hangja pátosszal, légies rajongással, mely az egekbe száll („Isten! / tedd, legyek pacsirtaszó / csilingeljem himnuszaid / ... tedd / legyek pacsirtaszó / himnusz / zsolozsma / oltártakarító / angyalszárnyverdesés”) vagy éppenséggel még távolabb, a mindenséget megcélozva („a mindent kell hát már csak végigjárni / ennyivel tarozom neked // létem senkié / kegyes kedvű Uram / csak neked s magamnak tartozom elszámolással”).

A Tengerből ismert 30 fölött és a Szigetben olvasható Önarckép 30 felett (jóval) közt nem nagy a különbség. Akár a legjobb Szászi-verseknek, ezeknek is a szenvtelenségből, a közvetlenségből, a kezeletlen, mert talán kezelhetetlen konfliktusokból, a mindennemű díszítésnek és modorosságnak hiányából eredeztethető egyedi világkép, nevezetesen a harmóniahiány a hozadékuk. A többi: szép versek, egy hermetikus költői világ lenyomata. Szigetvilág, közel az édenhez.

Csanda Gábor