Székely panelek, székely fenyvesek

KISS TIBOR NOÉ

Sötétlő fenyvesek, a lejtőkön birkanyájak. Lassan ereszkedünk mi is, az egyik pillanatban egy párás tisztást látunk, a másikban panelházakat. Lakótelep a város szélén, Sepsiszentgyörgy. A Kós Károly utca hangulata meghittebb, a fák lombkoronái közt a napfény nem hatol át. Áthatol viszont az Erzsébet park hosszú törzsű hársai között. Megcsillan a fény a nevenincs dísztó víztükrén. Tavirózsa, sziklakert. Sakktábla, malomtábla, a sétány aszfaltjára festve. Az anyukák babakocsit tolnak, a gyerekek a sövénylabirintusban sikonganak, hol a kijárat. A Vitéz Mihály tér felé hagyjuk el a dzsungelt, a kis Mauglikat. A helyiek csak Lótérnek nevezik a buckázott teret, ahol 1984-ben a 12 esztendős Vaszi Jánoska teste darabokra szakadt. Terrortámadás a román államiság ellen, hangzott a hivatalos verzió, miután felrobbant a bomba. A téren mintha még ma is bombatölcsér tátongana. Betontörmelék, mázsás kövek, márványtömbök, gyom mindenfelé. A háttérben a Szakszervezetek Művelődési Házának színtelen homlokzata, a Hotel Bodok kitört ablakai. Egy kislány biciklizik felfelé az emelkedőn, aztán eltűnik a fenyőfák mögött.

u u u

Panelházak, blokkházak. Az ezredik erdélyi tömbház a Gróf Mikó Imre út és a Nicolae Balcescu vagy a Grigore Balan sarkán. Egyik sarok olyan, mint a másik, minden sarkon álltunk már. A kocsiból nézzük a blokkházakat, a tömböket, amelyek Murmanszkban, Minszkben, Szczecinben és Szarajevóban is ugyanazt jelentik. A kollektivizmust és a kontrollt, a szürke árnyalatait. Azokat a tereket, ahol a piros, a kék, a sárga, a zöld is egy – szürke. Tévedésből áthajtunk a szürke Olton. Nyolcemeletes blokkok, fenyőfák és a román katona monumentális emlékműve. A szélben román zászló lobog, a háttérben szürke viharfellegek. Egy panelház íve oldja fel a szigorú képet, félkör alakú kockaház az utcasarkon. A panel különböző alakzatai. Nagybányai blokkok, űrállomások, erődök. Mániás csíkszeredai szimmetria. Betonbarokk Sepsiszentgyörgyön. Mediterrán loggiák Máramarosszigettől Brassóig. Tágas erkélyek, ferde vonalak, aszimmetrikus szerkezetek, szinteltérések, tetőteraszok, téglaberakások, üvegdíszítések, cseréptetők. A szomszéd blokkháza mindig zöldebb.

u u u

Nehéz szabadulni Csíkszereda sajátos bájától. A város látványturisták számára nem ajánlott, azoknak viszont kötelező, akik szeretik a kontrasztokat. Mutatós a neoreneszánsz Mikóvár, a szecessziós gimnázium és az eklektikus városháza, de a nosztalgiakirándulásnak ezzel vége. A többi: belvárosi hardcore. A monumentális Tapstér körül panelblokkok, márványépületek, bármerre nézünk, betonba ütközik a tekintetünk. A hatodik emeletről persze más lenne, a lakások többségéből körpanorámás a kilátás. A hatodik emeletről látszanak a hegyek, látszik a távoli fenyvesekre ereszkedő pára, látszik a Tapstér nyüzsgése. Látszik száz meg száz ablak, minden mindenhonnan látszik. Látszanak a felparcellázott téren tengózó gyerekek, a szőke éppen aftázik. BMX-trükkök a virágágyások betonszegélyén. A padokon asszonyok, fehér zokniban. A sötétben emósok, székely deszkások, szevasztok. „Építsünk úgy, hogy 1980-ra Csíkszereda modern város legyen, a székelyek igazi büszkesége.” Egykor Nicolae Ceausescunak tapsoltak a Tapstéren. Aztán két év alatt felhúzták a házakat, előttük állunk. Este kilenc. Már csak néhány ablak mögött világítanak a csillárok.

u u u

Hargitafürdőn járunk, ezerháromszáz méter magasan. Órák óta tart az alkonyat. Nyolc óra, nyolc fok, sűrű köd. Az útikönyv égig érő fenyveseket emleget, de a tejfehér masszától nem látunk el az égig. Amiket látunk, azok romok, egy kaolinbánya maradványai. Újabb és újabb téglaépületek bukkannak elő a ködből. Elhagyott csarnokok, kitört ablakok, rozsdás bádogajtók, eldobált gumiabroncsok, korhadt raklapok. Olajfoltos tócsákba lépünk, süllyedünk. Barnássárga sár kavarog a talpunk nyomán. Összeszorít a csend súlya, a fenyőfák néma sorfala. Eldobott műanyag palackok, csokipapírok, csak a sztaniol, a szemét világít a szemünkbe. Felkúszunk a domboldalon, rálátni a többszintes téglaházakra, bányászlakásokra, víkendházakra, panziókra. Innen már hallani a kutyaugatást és a lánccsörgést is. Látni a meddőhányókat, a sárgásfehér kaolindűnéket. Itt forgatták a Dolina című filmet, Bodor Ádám regénye nyomán. „Bogdanski Dolinán órákon át eltart az alkonyat. A szemétnek saját fénye van, ezért itt éjszakára sem sötétedik be teljesen.”

u u u

A romokkal szemben vegyesbolt, magazin mixt. Az épület mellett hárman válogatják az áfonyát, mindenütt műanyag vödrök, vérszínű lé csorog. Leszakadt a kipufogócső, szerelőt keresünk. „Az István tud hegeszteni”, ismételgeti a férfi, miközben a gödröket kerülgetjük. A hegytetőn háromszintes téglaépület. Mintha a Józsefvárosban volnék, pedig ez a Hargita, síparadicsom, ezerháromszáz méter. „Nekem Daciám van, mert azt egy csavarhúzóval is meg lehet javítani, de az István tud hegeszteni.” Kiszállunk a kocsiból. Faházak, fagerendák mindenütt, egy fehér kutya, az óljához kötve. Egyszer csak emberek jelennek meg az épület előtt, mintha a földből bújtak volna elő. István is lecsoszog a lépcsőn, műszálas pulóverben, tréningnadrágban, papucsban. Tényleg tud hegeszteni, de nincs apparátja. Amíg volt a gyár, volt apparát, most semmi sincs. Dróttal köti fel a kipufogócsövet, a félliteres pálinkát szemlesütve kéri. Gyönyörű férfi, szöghaja alig őszül, csak a szemei sárgák, a mája. Kezet fogunk, rágyújt egy cigarettára.

u u u

Elhagyjuk az utolsó faházat is a faluszélen, a türkizkék Daciát és a hintát. Már csak a patak csobog, valahol tehenek kolompolnak. Néma fenyőfák között kaptatunk felfelé. Hargitafürdőn még mindig tart az alkonyat. A kutyaugatás felhallatszik az erdőbe. A helyiek azt mondják, a kutya egészen másképp ugat, ha medve jár a faluban. Letérünk az ösvényről, a tűlevelek kárpitjába süppedünk. Aztán már csak kettőt kell lépni, és ránk zuhan az éjszaka sötétje.