Strasbourgi csütörtök

SZALAY ZOLTÁN

Senkit nem érdekelne, gondolod, hiszen csütörtök van, ami Strasbourgban annyit jelent, hogy az egyhetes ülésezés végeztével mindenki készülődik a visszaútra Brüsszelbe. Az sem érdekelne senkit, ha nem találnád meg a kijáratot az Európai Parlament körkörös labirintusából, és míg mindenki szedi a sátorfáját, s az egész észbontó méretű komplexum kiürül, te elveszetten bolyonganál tovább a végeláthatatlan folyosókon. Tulajdonképpen azt sem érted igazán, mit keresel most a tizenharmadik emeleti teraszon (feletted már csak néhány titokzatos emelet, többek között a Parlament elnökének megközelíthetetlennek tűnő irodájával), amikor neked is a visszaútra kellene készülődnöd, ráadásul egyszer már jártál idefent, amikor néhány napja körbevezettek benneteket, újoncokat az épületben. Bemutatták akkor, hogy itt bármerre indulsz, ugyanoda lyukadsz ki, tehát tulajdonképpen semmiképp nem juthatsz el sehova. Ez a terasz talán az egyetlen hely, ahol kiléphetsz a labirintus nyomasztó semmijéből. Láthatod, honnan kerültél ide be, s hova kellene kijutnod, ha ki szeretnél jutni. Láthatod a kapuk előtt gyülekező tüntetők maroknyi csoportját, akikről az a hír járja, iráni ellenzékiek, de ez itt és most befogadhatatlan információ a számodra; mellettük egy másik, még kisebb csoport, akik állítólag a kínai sajtószabadság veszélyeztetettségére kívánják felhívni a figyelmet, hogy kiét, elképzelni sem tudod. Jobban érdekelnek a néhány emelettel alattad, a tető peremén sötétlő, unatkozó mesterlövészek, akik elméletileg téged védenek, ezért talán illene szeretned őket, számodra innen mégis csupán kicsi fekete bogaraknak tűnnek, amelyeket rendesen odébb szoktál pöckölni. Ők vajon észrevennék-e, ha a szél hirtelen átsodorna a mellvéden, bele az idegesen hullámzó Illbe: a turistákkal zsúfolt sétahajók tajtékos farvize valószínűleg eltüntetne a legfigyelmesebb tekintetek elől is.

Csütörtök van: a strasbourgi szálloda- és vendéglőtulajdonosok fekete napja: az Európai Parlament teljes pereputtya utazik vissza Brüsszelbe, véget ér a minden hónapban négy napig tartó aranyhét a vendéglátósok számára. Egy ideig megint nem vezető szenzáció a nevezetes elzászi tésztaétel, a tarte flambée, amelyet a turistáknak álcázott parlamenti alkalmazottak olyan jóízűen tudnak falatozni a strasbourgi héten, mondjuk a Gutenberg tér valamelyik éttermében. A belváros, amelyből innen, a tizenharmadik emeleti teraszról csak a gőgös Notre-Dame-ot látod, egy időre megint megszürkül. A Parlament épületmonstruma pedig órákon belül tökéletesen kihal. A képviselői irodák előszobájában már ott várakoznak azok a jókora műanyag dobozok, amelyekben az egyes irodák holmija utazik a két parlamenti székhely között, s amelyeket a parlamenti szleng rezignált fekete humorral koporsóknak nevez. Amint ezen gondolkozol, villámcsapásként ér a mentőötlet: ahhoz, hogy biztosan kijuss a parlamenti labirintusból, ahol, ha bentragadsz, előbb-utóbb bizonyára szembetalálkoznál egy öltönyös-nyakkendős, álságosan vigyorgó Minótaurosszal, csak bele kell bújnod egy ilyen koporsóba, amely aztán egész biztosan eljut Brüsszelbe. Megrázod a fejedet, hogy megszabadulj az őrült gondolatoktól, és segítségért folyamodva jártatod végig a tekintetedet a Parlament körüli Európa-negyeden, ám az Európai Tanács fantáziátlan épülete és az Európai Emberi Jogi Bíróság szörnyeteg komplexuma láttán csak fájó bambaságba süllyedsz. A szél is csitul, s arra ocsúdsz, hogy a mesterlövészek eltűntek a tetőről: vagy az Illbe sodorta őket a szél, vagy lejárt a munkaidejük. Csak a tüntetők posztolnak továbbra is kitartóan a Parlament bejáratánál, de hogy ők is hazamenjenek, azt már nem várod meg, inkább, némi kötelező életkedvet erőltetve az arcodra visszasétálsz az épületbe, a komor koporsók közé, hátha felbukkan egy kiskosztümös, segítőkész Ariadné, parlamenti belépővel a nyakában…