Sírjuk vissza Csehszlovákiát?

A tények ismertek. Húsz évvel és egy hónappal ezelőtt megszűnt egy európai állam, s helyette két új jött létre. Mindez anélkül, hogy az ország vezetői megkérdezték volna a legilletékesebbeket – a népet – a lépés helyességéről. A nép többsége, Morván innen és Morván túl, nem kért volna a szétválásból, így mi sem természetesebb, hogy a váltást előkészítő és abban érdekelt politikusok eltekintettek a népszavazástól. (A korrektség kedvéért jegyezzük meg: a lakosság általában csak rendkívül kiélezett helyzetben szokott az impériumváltásra szavazni, a többség – amint néhány történelmi példa mutatja, mert volt, amikor megkérdezték a polgárokat is – ilyen esetekben általában a status quo oldalán áll.)

A választásokon győztes politikai elit döntött, a társadalmi elit nagy része ellentétes véleményen volt. Érdekes látni és olvasni, hogy húsz évvel a történtek után a Csehszlovákia szétverése ellen aktívan fellépő, a függetlenedést hibának, sőt, megbocsáthatatlan bűnnek tartó elit jelentős része milyen véleményváltozáson ment át. Nem mintha a válást pozitívumnak tartanák, nem is az a furcsa, hogy megbékéltek vele – visszacsinálni nem lehet –, de beleestek abba a hibába, amelyet sokszor szakképzett történészek is elkövetnek. Történelmi szükségszerűségnek tartják a történteket. Az elmúlt fél évben a kérdésben megnyilvánult egykori (és részben mai) megmondóemberek többsége úgy látja, a válás előbb vagy utóbb bekövetkezett volna, a csehszlovák állam menthetetlen volt. Ez a nézetváltás már csak azért is furcsa, mivel – ezt valószínűleg kifejtői sem veszik észre – felér egy beismeréssel. Ha valami történelmi szükségszerűség, akkor – elvi alapon – felesleges ellene hadakozni. Ha van egyáltalán ilyen – mármint történelmi szükségszerűség. Ha van is, nagyon ritka eset, s akkor sem szükségszerűségnek, inkább visszafordíthatatlan folyamatnak nevezhetnénk. S véleményem szerint Csehszlovákia szétesése nem ez a kategória. A polgárok és a társadalmi elit nagy része a közös jövő mellett tette (volna) le voksát, a politikai elit egy része szintén, nem zajlott fegyveres konfliktus, a két országrész relatíve kompatibilis volt egymással, a csehek és szlovákok nemcsak nyelvileg, de kulturálisan, mentálisan és civilizációs szempontból is nagyon közel állnak egymáshoz – nincs ok azt feltételezni, hogy a szövetségi állam széthullása „bele volt kódolva” a történelembe. Mi lett volna, ha...Szolid történész nem foglalkozik a „mi lett volna, ha” kezdetű felvetésekkel, így a közkedvelt vélekedés, ám maguk a történészek is számtalanszor megszegik ezt a szabályt – anélkül, hogy észrevennék. Egy vízválasztó esemény értékelésekor, kontextusba helyezésekor, az alternatívák feltárásakor akaratlanul is a feltételes módhoz kell nyúlnunk. Ugyanis csak a többi „lehetséges múlt” felvázolásával tudunk értékítéletet mondani. Ha nem tesszük fel a „mi lett volna, ha” kezdetű kérdést, könnyen a determináltság csapdájába esünk, akárcsak a fentebb említett véleményvezérek. Innen pedig egyenes út vezet a történelmi szükségszerűségre való hivatkozásig – amiről John Lukacs találóan írta, hogy a középszerű politikusok és történészek mentőöve. Nem mellesleg pedig a történeti materializmus egyik alaptétele. Próbáljuk tehát megvizsgálni, mi lett volna, ha nem esik szét Csehszlovákia. Hol lenne benne a helyünk, milyen lenne a pozíciónk, milyenek lennének a kilátásaink? A magyarok elsöprő többsége Csehszlovákia megmaradására szavazott volna, s a mostani felmérések szerint is sokan – a szlovákoknál lényegesen többen – vélik úgy, jobb lenne a közös államban. Ami érthető. A cseh többségű föderáció menedéket jelentett a fenyegető szlovák nacionalizmus elől. S az elmúlt két évtized csaknem felében hatalmon levő nacionalista, populista kormányok (Mečiar III. és Fico I.) politikája látszólag igazolta a vélekedés helyességét. Tényezővé váltunkKözben megfeledkezünk egy fontos tényről. Egy közösség megmaradása és fejlődése szempontjából nem az a mérvadó, hogy hányszor szorul védekezésre, hanem az, hogy van-e kitörési lehetősége, jogbővítési és -fejlesztési potenciálja (miközben az sem mellékes, hogy miként él vele, ám ez utóbbi kérdés megvitatása – az elmúlt két évtized magyar politikusainak szerencséjére – túlmutat jelen írás keretein). Csehszlovákián belül a magyarság marginális kisebbség volt. A marginális kisebbségek pedig általában csak tovább marginalizálódnak. Aminek megvan a kézenfekvő magyarázata: érdekérvényesítő képességük szinte egyenlő a nullával. Szlovákia függetlenné válásával egyebek között ezt, az érdekérvényesítő képességet szerezte meg magának a magyarság. Csehszlovákián belül egy alig 4 százalékos kisebbséget alkotott közösségünk, ez ma 3 százalék lenne. Szlovákia önállósodásával tehát tényezővé tudtunk válni, s az ország első 20 évének politikai erővonalai és térszerkezete miatt többször a mérleg nyelvét jelentették a magyar választók – így a magyar pártok is. Magyar részvétel nélkül nem jöhetett volna létre az ország két legnagyobb hatású kormánya (a két Dzurinda-kabinet).Ugyanúgy, ahogy megvédtek volna bennünket, a csehek fejlődési lehetőséget is biztosítottak volna nekünk – szólhatna az ellenérv. Az ország politikai szerkezete, a cseh elit stratégiai céljai és az elmúlt 20 év tapasztalata sem erősíti ezt a hipotézist. Prága az erősebb föderációban volt érdekelt. Ha hosszabb távon a cseh elképzelések szerint alakult volna az ország politikai rendszere, a magyarság nem tudott volna releváns politikai erővé válni. A cseheknek pedig nem lett volna érdekük a magyarság javára változtatásokat eszközölni – egyrészt, mert ezzel feleslegesen feszültséget gerjesztettek volna a cseh– szlovák kapcsolatokban, másrészt mert a magyaroknak tett, a kisebbségi önkormányzatiság irányába mutató lépésekkel saját pozíciójukat ásták volna alá a cseh–szlovák viszonylatban. A centralizmust nehéz úgy védeni, hogy közben bizonyos egységeknek (nagyobb) autonómiát adunk. Emellett ne feledjük a cseh politikai elit és a társadalom kérlelhetetlenségét pl. a Beneš-dekrétumok ügyében. Számunkra az 1992-ben búcsút intett Csehszlovákia szimbolikusan egyet jelent Václav Havellel, ám ne feledjük, az ő, kisebbségi szempontból viszonylag liberális hozzáállása szinte példa nélküli az elmúlt negyedszázad cseh politikai elitjében. Havel szimbólum volt, csak ezért lehetett államfő, politikai tényező, s csak abban a forradalmi korban. Új geopolitikai térbenSzlovákia függetlenné válásával módosult geopolitikai térbe kerültünk. Más lett Magyarország pozíciója, s a saját pozíciónk is. A váltás visszarántott minket a Kárpát-medencébe, közelebb hozott Budapesthez. A magyar diplomácia érdekérvényesítő képessége is más Szlovákiával, az új, 5 milliós államban szemben, mint a 15 milliós, a Nyugaton elismert és jó renoménak örvendő Csehszlovákiával szemben lett volna. A politikai érdekérvényesítés egy dolog, ám legalább ilyen fontos egy közösség nemzettudata és jövőképe. A honi magyarság nemzettudata szempontjából pedig jobb, hogy a független Szlovákia része vagyunk. A hazai magyar közösség hosszú távú fennmaradásának egyik stratégiai alapfeltétele, hogy megmaradjon magyar identitása. Ezt nemcsak a konkurens szlovák identitásra váltás, hanem az első látásra ártalmatlannak tűnő (sőt, sokak számára a megmaradás zálogának tekintett) szlovákiai magyar identitás kialakulása is veszélyezteti. A magyarságot közel száz éve szétválasztó országhatárok miatt egyébként is kialakulófélben van egy „módosult” magyar identitás, ám ideális esetben ennek a legyalulásán kellene dolgoznunk, a célnak a magyarországi magyarság és az itteni magyarság közötti – nyelvhasználati, gondolkodásbeli, identitásbeli stb. – különbség csökkentésének kellene lennie. A magyarság megmaradása és gyarapodása, a cél nem érhető el a magyarságtól való távolodás által. Egyértelmű, hogy – ha Csehszlovákia nem esik szét – sokkal nagyobb lett volna a veszélye a csehszlovákiai magyar identitás kialakulásának. A 90-es évek elején, tizenévesen, az olaszországi labdarúgó-vb után focilázban égő suhancként egyszer megkérdeztem édesapámat, egy csehszlovák–magyar mecscsen kinek drukkolna. Megrökönyödéssel hallottam, hogy a magyar válogatottnak, nem pedig Skuhravýéknak. 1993 után (szlovák–magyar relációban) egy ilyen kérdés már eszembe sem jutott. Nem véletlen, hogy a csehszlovákiai magyar identitás vonzóbb volt. A csehszlovák a szlovákkal szemben csak politikai nemzet volt, nem kultúrnemzet, s benne voltak a magyarok számára egyébként szimpatikus csehek is – akiket a szlovákok ellenpólusának és így a magyarság „koalíciós” partnerének tekintettünk. Mindent egybevetve, húsz év távlatából úgy vélem, nem vesztettünk sokat Csehszlovákia szétesésével, sőt, új lehetőségek nyíltak előttünk. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Vladimír Mečiarnak és Václav Klausnak – a lakosság véleményét figyelmen kívül hagyva – joga volt 1992-ben úgy eljárnia, ahogy eljárt. Ám ha már így történt, nézzük meg reálisan, mit hozott nekünk a váltás. Mert volt pozitív hozadéka. Nagyrészt a mi hibánk, hogy eddig nem sikerült sokkal hatékonyabban kiaknázni.