Pozsonyi Psycho

Régi igazság, hogy a szavak nem ártatlanok. Hiszen, amikor közlünk valamit, a leírt vagy kimondott szavaink — ahelyett, hogy talán szándékainknak megfelelően nyomtalanul eltűnnének — más szavakra lelnek: felidézik mások szavait, összekeverednek velük. Mindez jól megfigyelhető az irodalmi műalkotások esetében. Az írott szöveg ugyanis mindig megteremti azt a (korábbi szövegek alkotta) mezőt, amelyben értelmezhetővé válik.

Nem véletlen például, hogy Győry Attila Kerékkutya című regényének egyik szereplője Bret Easton Ellis nagy port kavart regényét, az Amerikai Psychót emlegeti. Ellis könyve — mindenekelőtt hangulatában és az általa közvetített életérzésben — sok hasonlóságot mutat Győry regényével. Mindkét regény központi szereplője öntörvényű, féktelen figura egy megbomlott, értékvesztett világban. Míg azonban Ellis New York-i yuppie-ja egy szadista, aki a legváltozatosabb módokon teszi el láb alól áldozatait, addig Győry főhőse, a szexőrült Simon e típusnak egy szelídebb, intellektualizált kiadása.

Furcsának tűnhet, hogy a másik megidézett (és szó szerint idézett) szöveg — Alekszandr Osztrovszkij A hozomány nélküli menyasszony című drámája — egy Ellisétől igencsak eltérő hagyományból táplálkozik, a XIX. századi orosz irodalom egyik markáns vonulatából. E hagyomány jellegzetes hőstípusa a felesleges ember. Simon, a válságban levő író e típus kései (de korántsem oly távoli) rokona. Ő maga ezt mondja egy barátjának: „A szereplők az oroszoknál olyanok, mint a fatutajok a Volgán jégzajlás idején. Mind a végzetük felé sodródnak. Néha azt hiszem, hogy én is egy ilyen fazon vagyok valamelyik orosz drámában.”

A különböző irodalmi hagyományok kétségkívül irányt szabnak az értelmezésnek. Hogy mégsem telepednek rá a szövegre, arról maga a regény tehet. A Kerékkutyában egy sajátszerű világ tárul elénk, mely legalább annyira különbözik, mint amennyire elválaszthatatlan Győry Attila korábbi műveinek világától. A regény helyszíne ezúttal Pozsony, szereplői pedig entellektüelek. Az elbeszélés sodró lendülete, valamint a cselekményvezetés következetessége a szerző jobb műveit idézi. A nyelvezet vulgáris, akárcsak a megelőző Győry-szövegekben. Több teret kap azonban a játékosság, a szerepők olykor sakkfigurákként mozognak, a történetet pedig a tarotkártya lapjai írják. Simon, amikor életének eseményeit a tarot egyes lapjaihoz viszonyítja, valójában nem tesz mást, mint értelmezi az adott élethelyzetet. Ám a viszonyítási pont egy idő után megfordul, és az olvasónak az az érzése támad, hogy a lapok előzetesen adott sorrendje határozza meg a szereplő sorsát.

Miközben elkerülhetetlenül sodródik végzete felé, Simon szinte észrevétlenül átalakul. Erről az átváltozásról adnak hírt az egyre gyakoribbá váló képzelgések. A valósnak vélt és a képzelt világ közötti lebegés állapotában elmosódnak a határok a két sík között. A szereplő fokozatosan csusszan át a mindennapi realitáson kívüli szférába. Előbb környezete tárgyainak, majd barátjának átalakulása készíti elő azt az átváltozást, amely majd a regény utolsó soraiban — a kulcsszó elhangzásának pillanatában — teljesedik be.

Több szempontból is elmondható tehát, hogy Győry Attila új könyvén a határok feszegetésének, illetve a határátlépésnek a szándéka érződik. A történet szintjén elsősorban a saját léte korlátait feszegető szereplő cselekedeteiben, tematikus szinten a „meddig művész a művész” kérdésének feszegetésében, nyelvi szinten pedig a vulgarizmusok burjánzásában érhető tetten a konvenciók áthágásának vágya. A Kerékkutya olvasása ezért bizonyos értelemben kihívást jelent, mivel lehetőséget teremt arra, hogy az olvasó próbára tegye magát, szembesüljön saját határaival.

Keserű József