Portakaró alatt alszik a színház

SZÉL JÁNOS

Most nem pattan mézeskalács lovára Háry János, nem iszik jófajta vörösbort Göre Gábor bíró meg Burbints Pál esküdt. Nem énekel a csárdáskirálynő.

Most a fúrógép dübörög.

Elbúcsúztak a régi nézőtéri széksorok. Már nem lehet kacagni, vagy halkan sírni bennük. A rakodón várják sorsukat a dermesztő hidegben. Mennyi próbát láttak! Hány színpadi figura született előttük?! Ültek bennük apró óvodások, akik szájtátva nézték az erdei állatokkal táncoló Hófehérkét. Ezekben a székekben pirultak bele pattanásos kamaszok abba, ahogy Velma Kelly énekelt és táncolt a Chicagóban. Eme sorokban vették elő zsebkendőjüket fehér hajú nyugdíjas nénik, amikor a nyugdíjasotthont majdnem felgyújtó Sarita Myrtle búcsúzott a többiektől, mielőtt az intézetbe kísérte az orvos.

Most a színházi rakodón dideregnek a székek sorsukra várva.

Az új nézőtéri székek, valahol messze, alig várják, hogy megérkezhessenek.

Óriási ablakokat kap a hang- és a fénykabin, friss kábelek tekeregnek mindenütt, a tetőn klímát szerelnek.

Most pihen minden. Itt-ott cement a piros szőnyegben. Benne lábnyomok. Mint kedves angyaloké, akik áttipegnek az adventbe. Majd akkor, december elején lesz álmélkodás. Jönnek az emberek, és csillogó szemmel nézik a csodát. Megérintik az új székeket, a székek meg büszkék lesznek, milyen remek helyre kerültek. Jó emberek közé. Minden este más történetek peregnek a színpadon, amelyet új függöny takar a kíváncsi publikum elől. És a székek nem tudnak majd betelni a látvánnyal, a ruhákkal, az illatokkal.

Most minden üres, minden hideg, minden csak ígéri a varázslatot. Nincs sírás, nincs nevetés. Nincsenek maszkok, színpadi életeket teremtő jelmezek, nincs púder és rúzs. Remény van. Hogy gyönyörű lesz minden megint. Szebb, mint volt. Az álmok sétálnak most a teremben.

Portakaró alatt alszik a színház.