Közélet

Nemzetállami csapdák

Szomszédság-, nemzet- és kisebbségpolitika ellentmondásai
ÚJ SZÓ ONLINE

2018. július 15. 18:58

A trianoni határ megnyitása – Magyarország, Románia (Fotó: Fortepan)

Száz éve ért véget a Nagy Háború. Ennek egyik következményeként Közép-Európa és a Baltikum területén a dinasztikus birodalmak helyén nemzeti elvek szerint szerveződött államok jöttek létre. Életképességük kezdettől fontos szempont volt. Így a győztes hatalmak a párizsi békekonferencián az etnikai elvek mellett gazdasági, stratégiai, földrajzi és közlekedési szempontokat is figyelembe véve jelölték ki az új államhatárokat. Emiatt a két régió kilenc nemzetállamában számos nemzeti kisebbség alakult ki. Köztük a milliós nagyságrendű német, ukrán, magyar, orosz, albán népcsoportok voltak a legnépesebbek.

Majdnem minden állam többségi nemzetének akadtak azonban kisebbségei a szomszéd országokban. Ezek egy része, például a magyarországi, romániai, jugoszláviai szlovák kisebbségek már korábban, a 18–19. századi Magyarországon belüli földesúri, udvari telepítések vagy a tömeges jobbágymenekülések során kialakultak. Ezek a történeti kisebbségek azonban éppen úgy osztoztak a nemzetállamok nemzetiesítő, asszimiláló politikájában, mint az új határok mentén létrejött „kényszerkisebbségek”.

Ezeknek az 1918-ban kisebbségi helyzetbe került népcsoportoknak – együtt az összességében ugyancsak milliós nagyságrendű kelet-közép-európai zsidósággal – a versailles-i békerendszer a Népszövetség korlátozott nemzetközi jogvédelmet szavatolt. A népszövetségi kisebbségvédelem, amely Hitler 1933. évi hatalomra kerülésével rövid időn belül a semmibe hullott, jószerivel csak arra volt jó, hogy a jogsértések dokumentálták és nemzetközi panaszeljárás tárgyává tették. Az ígéretes kezdetek ellenére a nemzeti kisebbségek helye, jogai mind belső, mind pedig a nemzetközi joggyakorlatban sok kívánnivalót hagytak maguk után.

 

Nemzetállami csapdák

Szakpolitikák összehangolhatósága

A dél-szlovákiai magyarság helyzetét, fejlődését, lehetőségeit alapvetően három szakpolitika határozta és határozza meg ma is. A (cseh)szlovák és a magyar nemzetépítést szolgáló, egymással legtöbbször élesen szembenálló nemzetpolitika céljai a felvidéki magyarság vonatkozásában nem igazán tudtak közös nevezőre jutni. A két ország viszonyát formáló, és az elmúlt száz év alatt sok konfliktust felhalmozó szomszédságpolitika a kisebbségi magyar közösségre legtöbbször szintén negatívan hatott. Sajnálatos módon a kisebbségi magyar közösségépítést befolyásoló többségi és anyaországi kisebbségpolitikára sem az együttműködés a jellemző. Pedig akár a magyarországi kisebbségi önkormányzatiság tapasztalatainak és tanulságainak szlovákiai értékelése, akár a szlovákiai kisebbségi intézményfinanszírozási modell magyarországi nyomon követése kölcsönösen hasznos megoldásokat eredményezhetne. Hogy a kettős állampolgárság intézményének és ügyének közös, bilaterális megoldásáról, annak kölcsönös előnyeiről most ne is beszéljünk…

Száz év alatt sok száz olyan érdemi gondolat, javaslat vagy éppen világmegváltónak szánt, de jelentéktelennek bizonyult ötlet fogalmazódott meg. Ezek katalógusa minden bizonnyal hasznára válhatna minden gyakorló kisebbséginek. Ha csak a hosszabb időszakon keresztül érvényes, doktrínajellegű elképzeléseket próbáljuk csoportosítani, az alábbi koncepciókat lehet kiemelni. A két világháború közötti magyar nemzetpolitika alapját a trianoni békeszerződés fokozatos, békés és minél teljesebb revíziójának elképzelése jelentette. A csehszlovák nemzetpolitika ezzel szemben az ország nemzeteinek és nemzetiségeinek minél teljesebb integrációját, lehetőség szerint fokozatos nyelvi-kulturális asszimilációját, s ennek folyományaként a csehszlovák politikai, 1969–89 között szovjet mintára a „csehszlovák szocialista” nemzet kialakítását szorgalmazta. Mind a revíziós, mind az integrációs nemzetpolitika súlyos tragédiákba torkollott. Előbbi a szomszéd államokkal rontotta meg hosszú évekre Magyarország viszonyát, utóbbi pedig – a kassai kormányprogramban kitűzött homogén szláv nemzetállam jegyében – végrehajtotta Csehország és Szlovákia „etnikai megtisztítását”.

A kommunista pártállamiság évtizedeiben a be nem avatkozás, a kádári antinacionalizmus jegyében az anyaállami gondoskodás Magyarország részéről egészen az 1960-as évek végéig egészen háttérbe szorult. Csak a Husák-, illetve a Ceausescu-korszak magyarellenes intézkedései nyomán következett be az a fordulat, amely az 1989 előtti rendszerváltás ellenzéki és kormányzati megnyilvánulásaiban egyre nagyobb teret nyitott a magyar kisebbségek iránti anyaországi szolidaritásnak és törődésnek.  
Magának a kisebbségi közösségépítésnek a tengelyében többször is az önkormányzatiság különböző elképzelései kerültek. Különböző területi-, kulturálisautonómia-tervek, a svájci kantonmodellből kiinduló kistérségi javaslatok merültek fel. Ezek megvalósíthatatlansága miatt 1948 után a kisebbségi hídszerep került előtérbe, amelynek azonban a folyamatosan feszült szomszédságpolitikai viszonyok közepette kevés esélye volt a pozitív kibontakozásra.

Az 1920., 1938. és 1968. évi törvényi megoldások, javaslatok vagy az 1990-es évek nyelvtörvényei az egymással ellentétes nemzet- és kisebbségpolitikai célok miatt vagy sorra csődöt mondtak, vagy nem igazán járultak hozzá a tartós megoldáshoz. Ennek a helyben járásnak volt fontos következménye, hogy Szlovákiában – a romániai és jugoszláviai fejleményekhez hasonlóan – 1990-ben, majd 1996-ban az együttkormányzás, azaz a konszociációs megoldás került előtérbe, s ma a Híd jórészt ezt a modellt próbálja – gyakran lélegeztetőgépen tartva és minden oldali támadásnak kitéve – működtetni.

 

Nemzetállami csapdák

Kerek évfordulók haszna

Az immár százéves kisebbségi magyar múlt 1989 óta intézményesült, módszeres hazai és nemzetközi elemzések tárgya. A mostani felemás – alapvetően az 1920-as békeszerződés évfordulójára kihegyezett – kisebbségi centenárium a magyar történelem „trianoni évszázadának” számos kérdését állítja elénk. Van mit elemeznünk, újra- vagy végiggondolnunk.

Ezért a kutatók is egyre inkább megszerették a kerek évfordulókat. Európa nemzeteinek nagyobbik része ezer években méri saját dicső múltját. Minden évszázadnak különleges jelentőséget próbálunk tulajdonítani. Pedig a legtöbb nemzeti, vallási közösségnek sokszor kellett újrakezdenie. Az öröknek gondolt nemzetek, országok hol dinasztikus, rendi, polgári vagy ideológiai alapon szerveződtek újra. Mint ahogy a birodalmak, királyságok ezerévesnek hitt határai az uralkodóházak érdekei, háborúi, házasságai, szerződései nyomán szintén folyamatosan változtak.

És persze azt is érdemes szem előtt tartanunk, hogy a múlt mai értelmezésében mindig is egymásra épülnek az egyéni, családi, közösségi emlékek, tapasztalatok és tradíciók. Egyebek mellett ezért sem lehet egységes, uniformizált történelemről beszélni. Emlékezetünket ugyanis egyszerre formálja az emberek történelmi tapasztalata és a történelem feltárását – a ránk maradt szóbeli, írásos, képi s egyéb források alapján – végző történetírás vagy az emlékezetpolitika, a történelemoktatás, a tudománynépszerűsítés és a köztörténet sok más műfaja, művelője.

Nem véletlen, hogy a (cseh)szlovákiai magyar nemzeti kisebbségi közösség történetének sokféle olvasata, elbeszélése, narratívája él egymás mellett. Ebből adódóan pedig ma is sok a lezáratlan, vitás kérdés. A most felnőtt korba lépő ötödik kisebbségi nemzedék a 100 éve történtekkel már csak az iskolai tankönyvekben, az emlékezetpolitika által szorgalmazott megemlékezésekben, internetes forrásokban, dokumentumfilmekben szembesül. Nincsenek, nem lehetnek már közvetlen családi emlékei pl. a trianoni a határok kijelöléséről, a csehszlovák állam felvidéki, dél-szlovákiai berendezkedéséről, a közalkalmazottak számára kötelező állami hűségesküről, a százezres magyar emigrációról stb. Mint ahogy lassan távoznak közülünk a Masaryk-, a Horthy- vagy a Beneš- és Gottwald-korszakot megélt generációk. A százezrek személyes emlékezetében rögzült emlékképek például a bécsi döntést követő visszacsatolásról, a második világháború harctéri és hátországi veszteségeiről mára a korabeli fényképekkel, levelekkel, újságokkal együtt jó esetben család emlékeit őrző dobozokba, albumokba kerültek, legtöbbször azonban fokozatosan feledésbe merülnek.

 

Nemzetállami csapdák

Revíziós alternatíva és zsákutca

Szüllő Géza, a két világháború közötti legfontosabb csehszlovákiai magyar párt, az Országos Keresztényszocialista Párt alapító elnöke még 1935-ben is magától értetődőnek tartotta, hogy a budapesti kormánnyal, s a mindenkori magyar miniszterelnökkel egyetértésben elhatárolja magát a kisebbségi önmeghatározástól, s tagadja annak jogosultságát: „Azt a politikai felfogásomat a legkompetensebb helyen jóváhagyták, amely röviden az, hogy mi nem vagyunk kisebbség, de leszakított többség. A mi célunk nem a csehszlovákiai kereteknek a megerősítése…” Szüllő, s vele együtt a korszak vezető polgári magyar politikusainak többsége a két világháború közötti magyarországi nemzet- és kisebbségpolitika revíziós alapvetésének megfelelően a csehszlovákiai magyar politizálás értelmét a minél teljesebb, szlovákokkal, ruténekkel, kárpáti németekkel közös „visszatérés” előkészítésében látta.

Ennek lényegét a csehszlovák államhoz került területek „őslakóinak” – magyaroknak, szlovákoknak, németeknek, ruténeknek – csehekkel szembeni összefogásában, illetve Szlovenszkó egész területére kiterjedő autonómia szlovákokkal közös hirdetésében és kiharcolásában, a csehszlovák nemzetépítés megakadályozásában és az egész történeti Felső-Magyarország „visszatérésében” látta. A felvidéki magyarság a kezdettől fogva bizonytalan történeti-integrális elképzelés helyett könnyen elfogadta az 1910-ben magyar többségű területekre kiterjedő bécsi döntés „etnikai” revízióját.

Ezt a – sokáig kétoldalú megegyezés formájában is elképzelhetőnek tartott – határmódosítási formát még a sarlósok közül is többen támogatták. Az érsekújvári Jócsik Lajos például korábban a kisebbségi léthelyzet érték- és közösségteremtő lehetőségét, a határkérdésre leszűkített kisebbségi kérdés meghaladhatóságát, a közép-európai közeledést hitte és hirdette. 1938–1939-ben azonban már úgy látta, hogy a csehszlovákiai kisebbségi magyarságnak nem sikerült valódi közösséggé válnia, és az első köztársaságban a felvidéki magyar népiség alapján nem is lett volna képes szervezett társadalommá alakulni: „Egy népcsoport nem élhet teljes és kiegyensúlyozott életet csak a népi tudat alapján. A nemzeti tudat teljessége, az ökumenikus elemekkel értett teljessége nélkül csak sorvadt létet élhet a csoport és az egyes. A népiség vonalán csak súlyos időket lehet átvészelni.

Behúzódás a nádba ez. S a nádban csak a veres hasú béka hangját utánozva adhat tudomást magáról társának az ember. Nádi élet: ez a kisebbségi helyzet” – írta 1939-ben megjelent Iskola a magyarságra című könyvében.  Jócsik szerint ebből a helyzetből kiutat csak a határrevízió jelenthetett. „A kisebbségi életben lassan lemorzsolódik még az autonóm életre képes közösség kerete is a csoportok körül. A felső rétegek lassan letűnnek, őket éri a szelek járása legelsőbben. Így volt ez nálunk és így volt ez Erdélyben is. (…) A felvidéki tájakon is ez volt a helyzet s ez lett volna még inkább, ha nem jönnek értünk erők s a nádból nem szabadítanak ki.”

A bécsi döntések, a kárpátaljai és délvidéki bevonulások országgyarapítási eufóriája a trianoni nemzedékek életre szóló történelmi élménye, tapasztalata volt. Ez azonban egyszerre jelentette a magyarság történelmi sérelmeinek jóvátételét, és Magyarországnak a háborús forgatókönyvek melletti elköteleződését. A hitleri Németország világhatalmi terveinek előjátékaként az európai „újrend” közép-európai bástyáit építette ki, amikor a versailles-i rend három államát, Ausztriát, Csehszlovákiát és Lengyelországot rövid másfél év alatt letörölte a térképről. Horthy és a korabeli magyar elit az eredetileg megegyezéses, minden nagyhatalom által támogatott és békés revíziót feltételező elképzelésektől eljutott a Hitler által támogatott döntőbíráskodás és területi felajánlások csapdahelyzetéig. Amikor Teleki Pál sem látott más megoldást, mint azt öngyilkosságba menekülést…

Száz év nyolc államalakulata

1918 és 2018 közt a felvidéki magyarság nyolcféle (cseh)szlovák (nemzet)államban élt: a masaryki első köztársaságban még közel 4,5 milliónyi kisebbség élt. Az 1938–1939. évi rövid ideig tartó – a magyar többségű területek nélküli Szlovákiának és Ruszinszkónak autonómiát biztosító – második köztársaságban a többségi nemzetek aránya már meghaladta a 90 százalékot. A háborús években a felvidéki magyarság nagyobbik része visszakerült a Horthy Miklós kormányzó által vezetett Magyar Királyságba. 1939 és 1945 között a pozsonyi, Nyitra- és Kassa-vidéki, s más városok, nyelvszigetek magyar lakói viszont a Tiso-féle Szlovák Köztársaságban éltek. Harmadik köztársaságként szokás emlegetni a Beneš második köztársasági elnöksége alatt 1945–1948 között létezett Csehszlovákiát. Ez a Kárpátalját a szovjeteknek átengedő harmadik republika jelentette a magyar kisebbség történetének mélypontját. A kollektív bűnösség és büntetés elvét érvényesítve elűzte otthonából a közel negyedfélmilliónyi szudétanémetséget, a magyarság egynegyedét, s erőszakkal kikényszerítette további háromszázezer magyar „reszlovakizációját”.

Ötödikként az 1948–1968 közötti csehszlovák kommunista pártállamot, hatodikként pedig az 1969-től 1989-ig fennállt kommunista csehszlovák föderatív állam következett, illetve az annak részeként relatív önállóságot kapott Szlovák Szocialista Köztársaságot kell megemlítenünk. A korszak eddig kevéssé feltárt paradox jelensége, hogy a polgári jogok általános korlátozása mellett, az 1960-as évek közepéig tartó „ötvenes évek” jelentős fordulatot hoztak az anyanyelvi kisebbségi oktatási hálózat kiépítésében.

Volt ennek az 1949 és 1989 közötti pártállami korszaknak egy rövidre sikerült kivételes periódusa, az 1968-1969-es reformidőszak. Érdemes lenne a közelgő 50. évforduló alkalmából alaposabban feltárni, milyen mértékben tudott azonosulni a dél-szlovákiai magyarság azzal a 68-as demokratizálódási folyamattal, amelyet a vélemény- és vallásszabadság, a többpártrendszer kérdésében, 1968 nyarán Dubčekék egyre kevésbé voltak képesek irányításuk és ellenőrzésük alatt tartani. De vajon igaz-e, hogy a csehszlovákiai magyarok a Varsói Szövetség öt tagállamának augusztusi katonai bevonulása idején szembesültek talán először azzal a kérdéssel, hogy a csehszlovák demokratikus kísérlet értékei adott helyzetben fontosabbak lehetnek az itt élők számára, mint az anyaország iránti kötelező tisztelet. A sorra előkerülő korabeli feljegyzések, visszaemlékezések azt bizonyítják, hogy a fegyveres beavatkozásban szerepet vállaló kádári Magyarország a „szocialista rend csehszlovákiai helyreállításával” sem a Csemadok vezetői közt, sem a közemberek közt nem talált pozitív visszhangra.
A száz év hetedik (cseh)szlovák államalakulatát az 1989. évi rendszerváltást követően mindössze három évig létezett – Václav Havel köztársasági elnök nevével fémjelzett – Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság jelentette. Nyolcadikként az 1992. december 31-én bekövetkezett cseh-szlovák kettéválással létrejött Szlovák Köztársaság következett: ez a felvidéki magyarságot befogadó (domicil) államkerete: a dél-szlovákiai magyar közösség szülőföldje és otthona itt található, s itt szeretne egyenrangú közösséggé válni, hogy nemcsak állampolgárként, hanem a nemzeti közösség szintjén is magáénak tudja vallani az országot, ahol él.

 

Nemzetállami csapdák

Szülőföld és haza

Miként lehetne közösségi szinten egyenjogúsítani a kisebbségeket? Ez a kérdés majdnem minden korszakban felmerült. Az 1968. évi – kudarcba, illetve formális, kiüresedett megoldásokba torkollott – nemzetiségi reformtörekvések, a szovjet tankok árnyékában csak kevés jót hozhattak. Miközben létrejöttek az Szlovák Nemzeti Tanács és a kormány mellett a nemzetiségi titkárságok, s Dobos László tárca nélküli miniszterként felügyelte a nemzetiségek ügyét, az 1968. évi nemzetiségi törvénybe nem kerültek be sem az arányos részvétel, sem a kulturális, oktatási önkormányzatiság elemei és jogosítványai. Mindennek a következményeit a két évtizeden át tartó Husák-korszakban kellett megtapasztalni.

1990 óta többször és többféleképpen próbálkozott a közösség politikai elitje ennek a százéves feladványnak a megoldásával. A Független Magyar Kezdeményezés a többségi szlováksággal való kormányzati együttműködéstől remélte az autonómia kereteinek fokozatos kiépítését. Duray Miklósék a társnemzeti státusz eléréséhez nélkülözhetetlen önkormányzatiság eszközeként próbálták a belső önrendelkezés területi garanciáit megteremteni. Az 1998–2006 közötti két Dzurinda-kormány koalíciós tagjaként a Bugár Béla vezette Magyar Koalíció Pártja visszatért a többségi pártokkal való együttműködés, együttkormányzás konszociális modelljéhez. Ennek a sok tekintetben konszolidációs periódusnak is tekinthető időszak végén felbomlott a magyar pártegység. Az immár tizenkét éve működő kétpárti modell a kisebbségi közösségépítés egymástól élesen elváló két stratégiáját, két táborát tartja mozgásban, s ezzel együtt a választóknak kétféle csapdahelyzetben kellene eligazodnia.  

Emlékezetpolitika és önkép                

1945 után a szudétanémetekéhez hasonló teljes felszámolás küszöbére jutott szlovákiai magyarságot az első és a második köztársaság felbomlása miatt kollektív bűnösként próbálták elmarasztalni és büntetni. Stószi naplójának hetedik, 1946. januári–februári noteszében – sokféle reményével, illúziónak bizonyult elképzelésével leszámolva – Fábry Zoltán a „likvidálásra” szánt szlovenszkói magyar kisebbséget a két érintett állam közötti „organikus kohézió” hordózójaként és a természetes hídszerep működtetőjeként határozta meg. „A két ország között ezentúl egy vad folyam fog áramlani: a gyűlölet. A híd, ami volt, elsodródott. Béke, jószándék, jóakarat többé nem lehet a két ország közt” – írta a lakosságcsere-egyezmény aláírását megelőző napokban. Fábry évtizedeken át titkolt háború utáni naplójában azt is világosan felismerte, hogy a hitleri nemzeti szocializmus és a sztálini háborús és háború utáni kommunizmus embertelenségben, gyalázatban egymással versengő rendszerként gázoltak végig Közép-Európán, ahol Csehszlovákia sorsát nem a kisebbségek döntötték el. 

Aligha véletlen, hogy a mai szlovákiai magyar emlékezetpolitika központi elemét a jogfosztottság, hontalanság és a reszlovakizációs csapdahelyzet történeti tapasztalatai jelentik. Ezt részben a kisebbségi helyzethez tapadó egzisztenciális bizonytalanságok mindig jelenlévő tényezője mellett az is indokolttá teszi, hogy a Magyarországra kitelepített vagy a Csehországba deportált felmenőink emlékeit minden korábbinál jobban sikerült összegyűjteni, feldolgozni, a helyi és országos magyar közemlékezetbe beemelni. Sokszor persze anélkül, hogy mindez tanítható helytörténeti ismeretté, tananyaggá válna.
Arra is érdemes lenne minél előbb választ és megoldást találni, hogy a magyar és a szlovák emlékezetpolitika – minden szakmai közeledés, együttműködés ellenére – miért nem képes elmozdulni a megbékélés irányába. Az elmúlt évtized fontos katolikus, evangélikus főpapi, megannyi értelmiségi és helyi kezdeményezése ellenére, a legmagasabb szinten mintha egyik oldal sem lenne érdekelt abban, hogy végre megtörténjen a történelmi konfliktusokat szimbolikus lezárása, megszülessenek a megbékélés gesztusai, és megteremtődjenek a kiengesztelődésnek és a fiatal magyar és szlovák generációk együttműködésének alapítványi, oktatási háttérintézményei.     

Nemzettöredék, kisebbség, nemzeti közösség?

A „százéves” kisebbségtörténelemből az egyértelműen kiolvasható, hogy a szomszédságpolitika minden közelítő mozdulata növeli az esélyt az interetnikus kapcsolatok javítására, a többség–kisebbség relációt terhelő konfliktusok megelőzésére, kezelésére. Minden társadalom, csoport közösségi önértékelését  és önképét alapvetően befolyásolja, mennyire sikerült partneri viszonyokat kialakítani a vele együtt vagy szoros kapcsolatban élő más nyelvű, más státuszú csoportokkal. A mai – távolról sem megnyugtató – helyzetre már a dél-szlovákiai magyar közösség megnevezésében kialakult sokféleség is jellemző.  A szlovák alkotmányos meghatározás a – magyarul különösen furcsán hangzó – „nemzetiségi kisebbség” vagy a köznyelvi „slovenskí Maďari” kifejezésekkel jelöli közösségünket.

Saját önmeghatározásunkban pedig a trianoni, magyarországi logikát tükröző felvidéki magyarság nyer egyre inkább teret, miközben a Felvidék térmegjelölés egyszerre jelentheti a magyar lakta dél-szlovákiai sávot, illetve az egész egykori Felső-Magyarországot. Ráadásul az 1918 előtti, fordított nemzetiségpolitikai „leosztásban” a Grünnwald Béla által erősen negatív, soviniszta tartalommal felruházott fogalom a szlovák közvélemény számára ma is vörös posztó.

A csehszlovákiai magyar önképének, önmeghatározásának, nemzet- és kisebbségpolitikai törekvéseinek százéves története láthatóan bővelkedik a tanulságos kísérletekben, felemás és torzóban maradt megoldásokban. A kommunista csehszlovák pártállam idején érdemi önmeghatározási kísérletekre, a közösségépítés lehetőségeinek tisztázására csak az 1968–1969-es rövid demokratikus szakasz Szabó Rezső, Dobos László, Gyönyör József, Tolvaj Bertalan által megfogalmazott reformprogramjaiban, különösen a Csemadok internacionalista zsargonban megírt, de a nemzetiségi jogegyenlőség kategóriáiban gondolkodó javaslataiban került sor. Ezek a javaslatok a nemzetiségeket mint sajátos kultúrával rendelkező közösségként határozták meg, amelyek a csehszlovákiai kontextus mellett „részei a saját egyetemes nemzeti kultúrájuknak is, mellyel elszakíthatatlan szálak kötik össze”. A nyelvi, oktatási jogok mellett először tették egyértelművé, hogy a többségi nemzetekkel való egyenjogúsághoz önálló politikai, kulturális, tudományos intézmények létrehozása szükséges.

A hosszúra nyúlt Husák-korszakban az 1978-ban Duray Miklós által létrehozott Kisebbségi Jogvédő Bizottság jelentései, elemzései, állásfoglalásai jelentették a szabad önmeghatározás terét. A folyamatos rendőri zaklatások és politikai üldöztetések közt a bizottság jól dokumentált tevékenysége, könyvben és interneten is elérhető anyagai a folyamatosan hátrányos helyzetben lévő, diszkriminatív és asszimilációs intézkedéseknek kitett közösség képét rajzolták meg. A szlovák és cseh ellenzékiekkel 1985–1986-ban hat alkalommal megrendezett párbeszéd a kisebbségpolitika többségi és kisebbségi céljainak egyeztetésében az 1968-as kormánybizottsági tárgyalásoknál is elmélyültebb, tárgyszerűbb eszmecserét és javaslatokat fogalmazott meg.   
A rendszerváltás óta jórészt Du­ray Miklós kezdeményezésének köszönhetően fokozatosan teret nyert a magyar nemzeti közösség kifejezése. Az MKP nevébe emelt önmeghatározás jól jelzi, hogy a nagyobb számú kisebbségi népcsoportok számára a nemzeti közösségépítés kiemelten fontos mozzanat. Napjaink nyitott kérdése, lehet a többségi és anyaországi kapcsolatokban a partneri pozíciók megerősítése, a szomszédságpolitika folyamatos hídverése, a mindkét parton kiépülő erős tartóoszlopok nélkül reális kisebbségi közösségi jövőképekben gondolkodni. Egyebek mellett ennek megválaszolásában is segíthetnek a százéves kisebbségi leltárak.

Szarka László történész

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Elhunyt Grendel Lajos

GALÉRIA: Az európai parlamenti képviselőkkel tárgyaltak a kelet-szlovákiai mezőgazdászok

Több tonnás daru gázolt halálra egy nőt

Érdemes idén megkötni a lakástakarék-szerződést

2023-ban leáldozhat a pedagógusok kreditrendszerének

A fogadóirodák szerint ő lehet Mourinho utódja

Legfrissebb galériák
Olvasta már?