Monográfia a nemzet szellemi bujtogatójáról

A Kalligram Kiadó Tegnap és Ma elnevezésű rangos monográfia-sorozatnak egyik legújabb darabjában Görömbei András a kilencvenes évek elején politikai támadások kereszttüzébe került Csoóri Sándor írói pályájáról készít mérleget. Irodalomtörténeti szempontból talán a legjobb pillanatban, Csoóri politikai szerepvállalásai után, írói tevékenységének ismételt megélénkülésekor.

A 73 éves Csoóri Sándor sokoldalú alkotómunkájának két fő területe van: a líra és az esszé. A monográfiának is ezek adják a vezérfonalait, Görömbei András párhuzamosan, egymást váltogató fejezetekben követi nyomon a költői és az esszéírói életmű kiteljesedését, egymást megtermékenyítő kölcsönhatását. Közben természetesen nem feledkezik meg a szociográfusról és a filmíróról sem. Csoóri ötvenes évekbeli költői világának átalakulásával, hatvanas évek elejei művészi útkeresésével összefüggésben, de külön tárgyalja az új magyar szociográfia műfajtörténeti alkotását, a riporttól a szépírói vallomásig ívelő Tudósítás a toronybólt, a Kubai naplót, az Iszapesőt. Külön fejezetben emlékeztet arra, hogy a tényszerű pontosságot, balladai látásmódot és modern jelképiséget társító történelem- és sorsmetaforáikkal a Kósa—Csoóri—Sára triász a hatvanas-hetvenes években a magyar filmnek egy új, a nemzeti amnéziával szembeforduló, az önismeretet mélyítő változatát teremtette meg (Tízezer nap, Feldobott kő, ĺtélet, Nincs idő?, Hószakadás, 80 huszár, Krónika-Pergőtűz).

A nagy elődök, ösztönzők (Petőfi, Ady, József Attila, Németh László, Illyés Gyula, Nagy László) örökségeként megélt és tudatosan vállalt felelősségérzés a nemzet sorsáért, jövőjéért és a nemesebb emberi lét minőségéért — ez az, ami Csoóri különböző műformáinak közösségét megteremti. Görömbei föltárja ennek a küldetéses tudatnak az életrajzi, lélektani, irodalmi hatástörténeti és történelmi motivációit is, de a hangsúlyt műbeli megnyilvánulásai elemzésére helyezi. Elemzései emellett természetesen a vizsgált művek egyéb sajátosságait is feltárják, miközben idézetekkel gazdagon illusztrálva nyomon követik a jellegzetes látomásos-metaforikus Csoóri-vers és a szemléletes tárgyszerűséget vallomásos önéletrajzisággal keverő Csoóri-esszé formálódását, alakulástörténetét. A monográfia nagy erénye, hogy a szaktudósi precizitás ellenére, az egymásba ékelődő műfajtörténeti, poétikai, nyelvi, stilisztikai, gondolati elemzések sorozata élményszerű marad, a szerző pontos fogalmakat használó, színes, árnyalt, de közérthető nyelvezete és hagyományos módszertana nem vonja el a figyelmet maguktól a művektől.

A költői életműben jártasabb olvasó számára a monográfia így idézi föl, a kevésbé jártasaknak így mutatja be az ötvenes évek költői útkereséseit, a költői pálya fordulatát hozó elégiákat, rapszódiákat az 1967-es Második születésem című kötettől, a hetvenes-nyolcvanas évek jellegzetes hangulat- és közérzetverseit, „egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet” néző drámai karakterű közéleti verseit, a magánéleti veszteségekkel is számot vető rekviemjeit és tragikus hangoltságú létösszegző verseit (A látogató emlékei, 1977; A tizedik este, 1980; Elmaradt lázálom, 1982; A világ emlékművei, 1989 című kötetekből), a kilencvenes évek újabb hangváltást hozó, a költői én „második pokoljárásáról” tanúskodó, a csalódásokat, hiányokat leltározó, ironikus, szarkasztikus „vicsorgó ének”-eit (például a Hattyúkkal ágyútűzben, 1994; Ha volna életem, 1996 című kötetekből). Folytonosan átalakuló, pontosabban inkább folytonosan új színekkel gazdagodó versvilágának a hatvanas évektől napjainkig állandó ihletforrása a lírai én teljesség- és tisztaságvágyának és a csak korlátozott, lefokozott emberi létezést lehetővé tevő körülményeknek örökös szembenállása.

A szabadság és az emberi teljesség, az emberhez méltó élet, a létezésben elérhető otthonosság gátjait és akadályait kutatja egyéni és közösségi, nemzeti méretekben az esszéiben is. „Az emberi teljesség igényével élő költő folytonos önelemzései a nemzeti önismeret iskolájává változtatják esszéit” — írja Görömbei. Külön elemzi a Csoóri-esszé általános karakterjegyeit, a népi kultúra értékeit megfogalmazó, esztétikájának érvényessége mellett érvelő, belőle kiindulva a bartóki kultúramodellt megfogalmazó esszéket (Szántottam gyöpöt, Tenger és diólevél), a költői ars poeticát körvonalazó, a költészetnek a magyar kultúrában betöltött különleges szerepét, mai létjogosultságát taglaló esszéket (Közeledés a szavakhoz, Műfajok őrségváltása), az ösztönző elődök és társak műveinek, művészetének tanulságait összegező esszéket (Első közelítés Németh Lászlóhoz, A Zöld Angyal), a kisebbségi magyarság történelmi sorsát és jelenkori helyzetét bemutató esszéket (Kapaszkodás a megmaradásért, Eltemetetlen gondok a Duna-tájon, Erkölcsi revíziót!), a történelmi tudat és a nemzeti önismeret, a helyzettudat zavarait középpontba állító esszéket (A magyar apokalipszis, A félig bevallott élet, Egy nomád értelmiségi) — ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ezek a kérdéskörök az életműben egymással szorosan összefonódnak, és ugyanannak a szellemi bujtogató magatartásnak a megnyilvánulásai, amely már korán felismerte, hogy reális önismeret nélkül sem az egyén, sem a közösség nem élhet emberhez méltó életet. „A hetvenes-nyolcvanas évek esszéiben Csoóri egy idegen hatalmat kiszolgáló, diktatórikus, nemzetellenes politikai rendszer lebontását végezte a személyiség és a nemzeti közösség teljességigényének, autonómiaigényének kinyilvánításával, a nemzeti tudat és önismeret fehér foltjainak felszámolásával” — állapítja meg összefoglalóan Görömbei. Ezáltal válhatott a nyolcvanas évek második felére a népi-nemzeti ellenzéki tábor vezető személyiségévé, vitathatatlan erkölcsi és írói tekintéllyé. A korábbi feladatvállalásaiból logikusan következett, hogy a rendszerváltozás során politikai szerepet is vállalt (az MDF elnökségi tagjaként, a Magyarok Világszövetsége elnökeként), ezáltal azonban az addigra pártérdekek szerint széttagolódott közéletben a saját táborával szemben állók egyik céltáblájává vált. ĺgy került sor a Nappali hold című esszénaplója néhány mondatát felhasználva — Görömbei megfogalmazásában — „a magyar szellemi élet talán legnagyobb fantomháborújára”.

A nyolcvanas évek végétől Csoóri esszéinek egyik legfőbb üzenete a nemzeti egység szükségessége, a kilencvenes évek esszéiben is ennek elmaradását kárhoztatja, az értelmiség legfőbb bűnének is azt tartja, hogy „elmulasztotta a nemzet lelki egységét megteremteni”. Az írói és politikai szerepvállalásai összecsúszásából származó feszültségeket végül azáltal oldja föl, hogy a politikai életből fokozatosan kihátrál, miközben eszszéiben folytonosan ütközteti a politikát, annak napi taktikázásait a maga egyetemesebb szempontjaival.

Görömbei irodalomtudósként elsősorban Csoóri alkotóművészi tevékenységét vizsgálja, de közvetetten — annak morális és társadalmi érzékenységéből következően viszont szükségszerűen — emberi, közéleti portrét is rajzol, meggyőzően cáfolva az elmúlt évek politikai küzdelmeiben az író nevéhez és szerepvállalásaihoz némelyek által kapcsolt előítéleteket, rágalmakat. Szimpátiája a Csoóri által képviselt irodalomeszménnyel, értékrenddel, emberi és művészi magatartással nyilvánvaló, miközben a szakmai tárgyilagosságról és tisztességről nem megfeledkezve az életmű egészének vagy egyes alkotásainak bírálóit is sorra idézi.

„Életműve nemzeti kultúránk eszméltető értéke” — ezzel a hangsúlyos mondattal zárul a monográfia. Azt már e sorok írója teszi hozzá, hogy épp ezért hiba lenne lemondani a vele való szembesülésről mindazoknak, akik az elmúlt fél évszázad irodalmi és tágabban, szellemi, kulturális életében eligazodni vágynak, akiket a nemzettudat máig ható zavarai és a nemzeti önismeret kérdései foglalkoztatnak.

Elek Tibor