Minden ember panaszláda

Monoszlóy mester tehát ismét szót kér (vajon hányadszor már?); a csaknem negyven könyv büszke „szülőatyja”, a bohém és az életélvező, aki az élettől az eddigi nyolcvan esztendeje alatt (merthogy az idén december 28-án már a nyolcvanadik születésnapját ünnepli) nem egy parádés pofont, s nem kevés kíméletlen rúgást kapott. Monoszlóy mindenesetre megőrizte alkotói önérzetét és emberi arcát, s ma is ugyanolyan lenyűgözően foglalja el helyét az íróasztal túloldalán, mint 1942-ben, amikor Budapesten első verseskötete, az Égből üzenek megjelenik.

Azóta ugyan sok (zavaros) víz lefolyt a Dunán, de a lényeg nem változott — Monoszlóy művészetének fluiduma, fogékonysága a szavak iránt, újítókedve változatlan, és változatlanul van mersze emelt fővel járatlan utakon elindulni.

Annak ellenére, hogy most megjelent (eddigi utolsó, szlovák nyelvű) könyvének, a Balada šľaktrafených (Gutaütöttek balladája) című verseskötetnek rögtön az elején kertelés nélkül maga hívja fel olvasója figyelmét arra, hogy ezúttal valóban nehéz lesz valami újat kitalálni, terjedelmes (lírai és prózai) életműve szerelmeseit megnyugtathatom: a mester most sem váltotta be „fenyegetését”, továbbra is „vígan” ámulatba ejt, lebilincsel és vonz, simogat és sokkol a szó legjobb értelmében.

Mindent összevetve: a Gutaütöttek balladája olyan „történettel” hozakodik elő, mely a legkülönfélébb, gyakran abszurd képek, szójátékok, dadaista kísérletek, ironikus látószögek, csiklandozóan humoros jelenetek és a nyelv kifejezésrendszerének szinte elképesztő metaforikus fordulatai és csetepatéi révén nyújt pazar életrajzot, a költő könyörtelen tollának kitett, lemeztelenített életet.

De vajon az élet maga is nem éppen a mindennapi abszurditásokról szól? A távozásokról és a visszatérésekről, a keresésről és a (nem) találásról, a keresettnek a meg (nem) találásáról, a mindennapi álmok valóra (nem) váltásáról, a nagy tettek iránti vágyakozásról, az önlemondásról?

„Egy megváltoztathatatlan / tábla rémít / spongya azt nem törli le / sikít a kréta / nyomot sem hagyva / süketnéma diák áll előtte / nyelvet ölt rá a példa / ilyesmi többé nem kísért / a gondolatok inflációja ápol / bárki megszabadulhat önmagától”

Hajítsunk a kútba követ, az a víztükörrel való találkozása pillanatával ajándékoz meg bennünket. Ha képesek vagyunk a találó gondolatokkal és a valóságszagú fantáziaképekkel teli verssorokba beleélni magunkat, ebből a kalandból egy élettapasztalattal és egy, a sors által próbára tett ember bölcsességével gazdagodhatunk.

A világ naturalista síkjában, az expresszív képekben való megmerülés és az idő — a múlt idő (gyermekkori emlékképek), a jelen idő (az értelem pillanatnyi állapota), a jövő idő (az elkövetkezendők látomása) —rémisztően valóságos pillanatképeibe való alábukás mindenkor a megfelelő helyen érinti az embert, s noha ez kétségkívül nem könnyíti meg a létezés egyébként is nyomasztó légkörét, abban erősít meg bennünket, hogy az élet hányattatásaiban nem egyedül nekünk van csak részünk.

„Halálom szégyenén át / senki ne segítsen / történjen úgy / mint a megtörténhetetlen / a pillanatba zárt / kinyithatatlan / amelybe nem láthat / kíváncsi ablak / fensége nem szorul / irgalomra / s már az se látszik / mielőtt / elragyogna”

A tényért, hogy ez a bájosan keserű és rokonszenvesen gutaütött könyvecske a szlovák olvasó számára is hozzáférhetővé vált, az AB-ART Kiadónak és Ardamica Zoránnak jár leplezetlen köszönet — Ardamica Zorán műfordítóként nagy hozzáértéssel és jó érzékkel birkózott meg ennek az igényes (ráadásul sok szempontból kötött formájú) hosszúversnek az átültetésével.

Magamnak így nem marad más hátra, mint hogy ezt a figyelemre méltó könyvet — magyar vagy szlovák változatában — az élet örömeinek és ürömeinek útvesztőjében bolyongó választékos vándorainak ajánljam. Megtalálnak benne minden nélkülözhetetlen kelléket, amire csak a kiútkeresés során szükségük lehet. Feltéve persze, hogy ezeket a sorok közt maguk keresik meg… (AB-ART, Pozsony 2003) Rožňo Jitka