Mindannyian ott vagyunk

Elindulni egy kalandos utazásra, amit földi létnek hívnak. Barangolni, bele a múltba, bele a tájba, át az érzések hídján a megélés tartományaiba. Megtalálni a meg nem írt és a megírható vers között azt a hajszálnyi, isteni áldásból fakadó lehetőséget, amikor a mindennapok ugató sortüzei között megpróbálunk a belső énnel azonosulni, kifordítva a lelket, megmutatkozni igazi mivoltunkban. Ezt kellene csinálni napi hajtás helyett. Persze mondani könnyű! Verset kéne írni, és verset kéne olvasni, hogy legalább valamilyen hitvány keretet adjunk a saját képünknek, ha már egyszer e világi létünk olyan, amilyen. Cápafogak közötti!

Idő, tér, érzelmek és érzések cápafogai között nem maradhat meg senki sem érintetlenül. Nem maradhatott meg hát Fehér Sándor sem, akinek verseivel még valamikor a múlt század nyolcvanas éveinek végén találkoztam először, s akinek egyénien érdes, szikár világú költeményeit akkor is figyelemre méltónak találtam éppen úgy, mint most. Aztán elvesztünk egymás mellől ebben a cápafogakkal teli világban, nem úszta meg egyikünk sem a fokozatosan gyarapodó sebesüléseket. Ezeknek a sebesüléseknek vérével íródhatnának versek is, de ehhez túl mélyek a sebek. Marad hát a múzsa kegyes csókja által ihletett pillanatsor.

Mi az, ami Fehér Sándor költészetében vonzó? Mindenekelőtt az a fajta ritka őszinteség, amely már szinte fáj. Egy igen különleges, elvonatkozatott világ és gondolkodásrendszer ismerhető meg e versekből. Nem mondható posztmodernnek, modernkedőnek, nem hagyományos, nem andalgó líra, nem pattogó ritmusú epika, hanem idézőjelben csak „fehérsándori” költészet ez. Próbálkozzunk meg hát belépni ebbe a világba, ebbe a különleges létformába, ebbe a mindent megismerni kívánó világba, amelybe Fehér Sándor költői énje a kalauzunk.

Ismeretlen kőhaza. Hát innen indul. Onnan, ahol a halál mítoszának gyönyörét őrzik, mint utolsó titkot. Onnan, ahol a cápák nyelve alatt ácsorog az idő. Megszületésünk az első seb a lelken, s utána a megismerés, maga a lét folyamata ezernyi foggal és ezernyi karommal tépi le a húst a vázról, hogy végül megint utat engedjen a lemeztelenített léleknek. Ezt az utat járja Fehér Sándor is, s mindannyiunknak végig kell ezen mennie, csak van, aki észre sem veszi. Róluk, akiknek mindegy a lét, most nem szólok.

Mítoszteremtő láttatásra képes a költő. Valahol Franciaországban lépkedhetek, egy költő szemével látva, egy pontos objektíven és az érzelmek hálózatán megszűrve megtapasztalni, milyen keserű és nemesen édes egyszerre az emlékezés egyetlen pillanatra. Az ottra és az akkorra. Egy másik versben pedig látni azt, hogyan feszül meg a festőbarát ecsetje alatt az utolsó Krisztus. Micsoda világ ez? Miért fáj, miért sajog ennyire? Mert úgy érzi, konyhanyelven szól újabban a költészet. Mert úgy érzi, a feltámadás műhelyében a jelkép már csak a képzelet csupasz torzója. Tele van kérdésekkel ez a világ. Mer-e valaki még itt őszinte lenni? Meri-e vállalni a megmérettetést, a bírálatot, a repkedő köveket, a feszítsd meg-et üvöltő tömeggel való szembenézést. Pedig Fehér is tudja, mindenki Barabást kiált de mindezek ellenére az összhang az isteni elrendelésnek szót fogadva Jézusnak hangzik. Hát ettől ilyen fájdalmasan barna árnyalatú ez a költészet. Nem pesszimizmus ez, nem ború, csak ez a tényállás. Megkopik benne még a szerelem varázsa is. Elveszik-e a mágia ereje akkor, amikor a költő zavarba jön egy hulló falevéltől? Nem! De az igazság tükrében meg kell mártóznia mindenkinek. Magunk arcát festjük képzelt ikonjainkra, magunk vagyunk isten helyett isten, s a valóditól való félelem uralkodik a bizakodással együtt egy furcsa házasságban. Frivol humor pattan elő hát, hogy mentse a helyzetet. Ah, a koncert uram, az a koncert az, amelyen végleg elhúzzák a nótánkat, amely gyászzene és örömóda egyszerre.

Kettősség. Matematikai logika, negáció negációjának negációja és ennek megint az ellentettje fordított előjellel és felhatványozva a végtelenre. Vagyis egyszóval : megismerhetetlen. Csak megérezhető! S mennyire sok tud lenni ez a „csak”! Van ebben a kötetben egy vers, ami „Cigánynak” szól, azaz Cselényi Árpádnak, aki grafikáival jegyzi ezt a kötetet. Róla majd később. De a versről, amely hozzá szól, most. Mert Fehér azt az éjszakát írja meg ebben a versben, amelybe belegombolkodott egész Gömör. Ezt az éjszakát én is ismerem. Álmaival, Dúdor Pistával, pisztolyfekete mesével és a kisváros panoptikumának üvegcserepeivel. Eddigi életem nagyobbik hányadát ezek között a díszletek közt éltem le. Megismerve ugyanazokat az érzéseket, mikor a szabad magányon fog legkönnyebben Isten haragja, ahogyan azt Fehér írja. Megértettem, mitől tűnik ocsmánynak a tavasz, és még bolondabbnak a ragyogás, ahogyan azt a Tavasz Európában című versben megírta Sándor. Nem hiszem el saját halálom, nem tudok megbékélni a nélkülem való reggellel, ahogyan Fehér is azt írja, „a reggelt nem hiszi el senki”. S hogy a világ csupán egy einsteini képlet lehet? É egyenlő emszer cé-négyzet! Mert lehet, hogy tényleg csak ennyi, s ebben a pillanatban is meg mindörökké csak néhány atom és molekula ideiglenes kapcsolatrendszere vagyok, vagyunk?

Hiszek, mert hinnem kell Fehér Sándornak, hogy kérdezni kell, ezernyit és még ezernyit és milliónyit és milliónyit. Mert választ adni, kijelenteni, definíciókba foglalni ugyan lehet, ideiglenesen megérteni és használni is, de akkor miért áll egy festő napok óta mozdulatlanul a kifeszített vászon előtt? Miért maradnak meg megíratlannak a versek, és miért íródnak meg végül is?

A kötet második felében lévő versek formája, belső ritmusa egyre elvontabbá váló jelentéstartalma és énkereső vibrálása húzzák az ívet. ĺvet, amelynek még csupán az elejét láthatjuk, mert ennyit enged maga Fehér Sándor. Ehhez az ívhez rajzolta hozzá a maga világát Cselényi Árpád, azaz ahogyan inkább ismerjük, Cigány. Arctalan, torzó és árnyékos alakjai, kompozíciói „naplójegyzetek”-nek nevezett kötetbeli grafikái érdekes vizuális keretet adnak a versekhez. Érdekeset és érdeset. Szürke papírra szénnel, ceruzával, szépiával felrótt, igen dinamikus mozdulatokat sejtető és aprólékos részleteket mutató képekben folt csupán az arc, kiüresedett, félelmeket terelgető, antropomorf figurái pontos tanúi és támaszai a verseknek. Kapaszkodhat beléjük a szem, de nem gondtalan távlatot, hanem nehéz realitások súlyától megnyomorodott lelkek lenyomatát láthatja. Pontosan sugározva, vetítve a kötet utolsó verse Epilógus című zárlatának a hangulatát: „valaki lanton játszik / és nem mozdul // itt marad az embervilág / és nem mozdul.” (Plectrum, Losonc 2003)

Szászi Zoltán

Avagy Monoszlóy Dezső újabb fejtörései