Meddig nő(het) honunkban a nő?

MIKLÓSI PÉTER

Az Amnesty International statisztikái szerint a világon minden harmadik nőt megvernek, vagy szexuális erőszakot követnek el rajta. A hazai statisztikák egyike szerint Szlovákiában 2012-ben minden ötvenedik 15 évesnél idősebb nőt ért fizikai bántalmazás. Ám ha nem véres verekedésről, kegyetlenkedésről van szó, amíg nem hangzik el a fenyegetés: „...belenyomom a fejed a vécékagylóba!” –, addig a dolgok alig kapnak nyilvánosságot. Az elkövetőt az áldozat ritkán adja ki, és csak minden harmadik-negyedik tesz rendőrségi följelentést. Önnek mi a véleménye az övön felüli és övön aluli támadások gyakoriságáról?

Talán vitatkoznék az iménti, a hazai esetek sűrűségét jelölő számadattal, mert több adat létezik, egyben különböző forrásokból származnak. Ráadásul maga a jelenség annak társadalmi valójában eléggé lappangó, és ami tényként látszik is, az pusztán a jéghegy csúcsa. Ugyanis a nők elleni erőszak különféle formáinak megtörtént esetei meglehetősen kis számban kerülnek bele a bűnügyi statisztikákba. Ezért nehéz tényleges számot mondani arról, hogy a házasságban vagy párkapcsolatban élő nők hány százalékát bántalmazzák. Szlovákiában még a kétezres évek elején készült széles körű szociológiai felmérés ebben az érzékeny kérdéskörben. Annak adatai szerint a 18. és 64. életév közötti nők 24 százaléka, érdemben tehát minden negyedik szenvedett/szenved elsősorban a családon belüli erőszak különféle megnyilvánulási formáitól.

Gondolom, az erőszakot a gyakorlatban inkább tágabban tanácsos értelmezni.

Igen. Beletartozhat a lelki terror, a szidalmazás, az ütés-verés, a súlyos testi sértés, az életveszélyes fenyegetés vagy egyéb „vitézkedés”. A családon belüli erőszaknak nincs pontos és egységes meghatározása; viszont az erőszak típusa, a jelenség ismertetőjegyei alapján, egyértelműen meghatározható. A szakértők véleménye legföljebb annyiban eltérő, hogy az egyszeri bántalmazás már elegendő-e ahhoz, hogy családon belüli erőszakról beszéljünk, vagy annak többször, esetleg huzamosabb ideig kell előfordulnia.

Vélhetően nem is a definíciók a fontosak, hanem a verbális szidalom, a tettlegességgé fajuló indulat a döntő. Ennek fényében viszont jogos a kérdés: a történtek után miért kezdeményeznek olyan kevesen hatósági közbelépést, esetleg bűnvádi eljárást?

Érdekes tapasztalás, hogy ha az utcán támadnak meg valakit, az illető azonnal a rendőrségtől kér segítséget, és szinte biztosan följelentést tesz. Ha viszont a párja bántalmazza, akkor a sértett felek többsége úgy érzi, hogy a történteket takargatnia kell a világ szeme előtt. A nők általában visszás dolognak tartják, hogy hatósági eljárást kezdeményezzenek. Sőt, a bántalmazó – az ismétlődő tettlegességek során – nemegyszer azt is eléri, hogy folyamatosan csökken a nő önbecsülése; ami akár odáig is terjedhet, hogy az áldozat úgy érzi: ő maga is tehet a saját bántalmazásáról. Emellett sok nő úgy véli, hogy amúgy sem kap megfelelő hatósági segítséget; ellenkezőleg, egy-egy följelentéssel inkább dupla bajt zúdít a saját nyakába. És a társadalmi beidegződések is azt diktálják, hogy a házastársak jóban-rosszban, zokszó nélkül tartsanak össze. Meg hogy nem illendő kiteregetni a bűzlő családi szennyest, mert a külcsín érdekében, minden körülmény dacára, a család összetartása az asszony feladata...

Ahogy az sem titok, miszerint a különböző rendű és rangú hatóságok, főként a tapintatlan bíróságok, előszeretettel maszatolják akár évekig is a mégiscsak hivatalos útra terelődött családi ügyeket. Kiváltképp, ha a tettes, azaz a bántalmazó tagad.

Mind a fölmérésekből, mind a segélyvonalakon dolgozó munkatársak tapasztalataiból kitűnik, hogy azok a hivatalok s intézmények, amelyeknek kötelessége volna a rugalmas és megértő segítségnyújtás, sajnos, valóban nem mindig állnak a helyzet elvárható magaslatán. Az érintett panaszosok így gyakran nemcsak a közömbös értetlenséggel találják szembe magukat, hanem még másodlagosan is ők vannak kitéve az újabb megbélyegzésnek. Konkrét védelmezés helyett a hatóság ironizálva bagatellizálja a nők gondjait, szorult helyzetüket, illetve az sem ritkaság, hogy paradox módon nem a bántalmazó vétkességének megállapításával törődnek, hanem az áldozatot bűnrészesként kezelve azt firtatják, miben vagy mennyiben ludas maga a följelentő, aki számára ez egy további lélektani trauma.

Ezek után otthon, a négy fal között nemcsak további pofonok csattanhatnak el, hanem ennél durvább, néha akár életveszélyt sejtető fenyegetődzés is felverheti a lakás csendjét!

Sőt, akár sorozatosan. A párkapcsolati erőszaknak ugyanis megvan a maga természetrajza. Rendszerint nem a semmiből keletkezik, vagy előzmények nélkül fokozódik végül is riasztó szituációkká. A dolgoknak megvan a szakmailag viszonylag precízen föltérképezett folyamata. A viharfelhők későbbi tornyosulása kezdődhet például azzal a „csekélységgel”, hogy a férfi különböző módon izolálja párját a korábbi környezetétől. Gyakran erőszakosan arra kényszeríti, hogy föllazítsa kapcsolatait a szüleivel, a baráti körével. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyesmi már a lehetséges későbbi erőszak egyik előjele lehet. Utóbb azért is bizonyulhat igaznak ez a sejtés, mert az eleinte még lappangó, majd egyre komolyabb indulatoknak utat engedő helyzetek sora, általában épp az egymást jól ismerő, nagyon gyakran kölcsönös érzelmi kapcsolatban álló személyek között szokott előfordulni. Később a nézeteltérések fokozatos eldurvulása, a férfi agresszivitása vezethet el a nőkkel szembeni, a családon belüli erőszak olykor kínzásoktól sem mentes incidenseihez. Ebből a tényállásból kiindulva nem enyhíti a nőket érő súlyos bántalmazások mindennapi gondjait, hogy a mi társadalmunk előszeretettel idealizálja, akár fennkölt princípiumként alkotmányba vési a család intézményét. Az élet viszont alaposan rácáfol erre a rózsaszínű szemüvegen át sugallt kincstári optimizmusra.

Ha a családok többsége belügyként, hétpecsétes titokként kezeli is a mégiscsak ki-kiszivárgó perpatvarokat, akkor ki vehetné ténylegesen észre elsőként a másokat fenyegető baljós előjeleket?

Néha elég, ha a szomszéd hajlandó meghallani a közelről áthallatszó csetepatét. Bár sokak számára, részben érthetően, ilyen esetekben dilemmát okoz, hogy beavatkozzanak-e; még ha csak jóindulatúan és közvetett úton is. Az emberek többsége ugyanis a mai napig azt tartja, hogy ami egy-egy családban történik, az szigorúan magánügy, az érintettek majd csak elsimítják valahogy a történteket. Mindenesetre én úgy vélem, hogy vannak helyzetek, amikor már nem szabad közömbösnek maradni, hanem a bántalmazott személyt arra kell buzdítani, hogy kérjen tanácsot a segélyvonalakon hívható szakemberektől, keressen segítséget a nők elleni erőszak problémáival foglalkozó civil szervezeteknél. Mert ha lépten-nyomon nem is, de azért már Szlovákiában is akad erre lehetőség.

A témában avatatlanok észjárásával kérdezem: a nők többsége miért marad a tettlegességek dacára házon belül, miért nem hagyja faképnél a bántalmazóját?

A kézenfekvő, noha kissé rutinszerű válaszok egyike: nincs hová menekülnie, hová mennie. Vagy tűr és kitart, hiszen a bántalmazó a gyerekének apja. Többnyire fél az emberek rosszmájúságától is, mondván, milyen feleség az, aki otthagyja a férjét, netán még följelentést is tesz ellene... Így hát inkább meghúzza magát és bizakodik.

Pedig könnyen lehetséges, hogy a „nagy ő” már másnap újra odasóz neki egyet! Ezért legalább ennyire kézenfekvő a felvetés is: Szlovákiában a rendszerváltás után 25 esztendővel miért nincsenek hálózatszerűen kiépítve a segítő szervezetek, a krízisközpontok, a szociális otthonok, a könnyen elérhető segélyvonalak? Hogy a rászoruló nők kiléphessenek a számukra és a gyerekeik számára is veszélyt jelentő családi konfliktushelyzetekből?

Azért, mert mindehhez pénz kell, a kormányzat figyelme és politikai akarat. Nálunk a gyakorlatban távolról sem teszünk eleget annak a természetes követelménynek, hogy a család valóban a megértés szigete legyen, illetve akik mégis a családon belüli erőszak áldozataivá válnak, ők gyors és tényleges segítséget kapjanak. Ebben a tekintetben például a Szlovákiával szomszédos Ausztria már tartományi szinten is sokkal előbbre jár. A körültekintő gondoskodástól mi egyelőre távol vagyunk. Tájainkon inkább annak hagyománya dívik, hogy a pénz olvasva, az asszony verve jó. A feleségverés valahogy öröklötten elnézett előjog. Ez a szemléletmód, felekezeti hovatartozástól függetlenül, még bizony ott él a társadalmi köztudatban.

Meglátása szerint miben keresendő még 2014-ben is az efféle maradiság valódi oka?

Ha úgy kérdezné tőlem, hogy miért verik a férfiak a partnernőjüket, a feleségüket, akkor azt felelném: mert megtehetik. Gondoljon csak a férfiak és a nők közötti hatalmi egyenlőtlenségre. Arra, hogy a politika, a közélet és a gazdaság hatalmi pozícióinak felsőbb szintjein zömmel férfiak vannak. Olyanok is, akik a nyilvánosság szféráiban vagy a munkahelyükön rendre elismerésnek örvendenek, tisztelet övezi őket, jó modorú úriemberekként viselkednek; otthon viszont odavágnak az asszonynak. Utána azt híresztelik, hogy az megcsúszott a fürdőkádban, megbotlott a küszöb előtt heverő vak komondorban és elvágódott. A mi társadalmunk engedékenyen, beidegződésszerűen egyelőre elfogadja, hogy egy házastársi pofon nem a világ. Hogy ennyi tulajdonképpen még belefér a hatalmi egyensúlytalanságba, a nemek közötti hatalmi aszimmetriába, ami a konkrét helyzetekben persze különbözőképpen jelenik meg.

Ennek tükrében vajon meddig nő(het) nálunk a nő?

Hát amíg a társadalmi hierarchia szigorúan működő rendszerében, kevés kivétellel, nem ütközik az üvegplafonba. Az eddig és csak ritkán följebb korlátaiba. Az egyenjogúság jobbára pusztán papíron létezik. Ezért a nők diszkriminációja, a velük szembeni erőszak elleni folyamatos küzdelem a legtöbb esetben nem holmi vad feminizmus.

Ha szabad, csupán annyiban ellenkeznék, hogy a nők lehetnek angyaliak, azért mégsem földre szállt angyalok!

Nyilván valóban differenciálni kell. Ám ha a nők elleni erőszakról beszélünk, akkor az iménti gondolkodásmód amolyan kincsesházi jóindulattal eleve felmenti az elkövetőt. De hát az okos, intelligens férfi semmilyen helyzetben sem hagyja magát kiprovokálni, s lealacsonyodva a tettlegességhez nem okoz több napon túl gyógyuló testi sértést. A bántalmazásra vagy akár a szexuális erőszakra egyszerűen nincs elfogadható magyarázat. Én nyíltan vállalom, hogy a feminista filozófia követője vagyok. Tehát feminista, részemre ez a megfelelő gondolkodásmód. Az egyenjogúságot hirdető feminizmus ugyanis nem több – de nem is kevesebb –, mint az a „radikális” gondolat, hogy a nő is ember, és nem gyülevész angyal. Hiszen miért, milyen alapon lenne az? Ő is ember, felnőtt egyéniség. Pont olyan erényekkel és hibákkal, mint bárki más. Mint a férfi.