Már letelepedtek az irakiak Nyitrán és környékén

Csillapodott a kezdeti nagy felháborodás és tiltakozás, Nyitra környékére kerültek az iraki keresztény menekültek – olyan csendben és észrevétlenül, hogy még a helybeliek sem tudnak róluk. Mint például Nyitragerencsérben, ahova egy nyolctagú család költözött egy hónapja. Sokan csak a héten szereztek tudomást az új lakókról, amikor a két legkisebbik lányuk belépett a helyi iskolába. 

Nyitragerencsérben senkit nem zavarnak 

Vrábel Anna nyitragerencséri polgármester szerint a helybeliek nyitottsága vagy inkább közömbössége annak köszönhető, hogy egyébként is sok idegen lakik már a faluban. „Eddig sem kérdezte senki az önkormányzattól, kinek adhatja el vagy adhatja bérbe a házát, ezután sem fogja. Az a ház, amelybe a menekült család költözött, vietnamiaké. Egy ideig itt laktak, velük sem volt gond, úgy tudom, most bérbe adták, de hogy ki fizet érte és mennyit, azt nem közölték velünk.”

A polgármester asszonynak mostanáig csak annyi volt a hivatalos kapcsolata az új lakókkal, hogy bemutatták őket neki. „A férfi ötven körül lehet, a felesége 45, hat gyerekük van, 25-től nyolcéves korig. Az asszony nagyon rokonszenvesen arra kért, hogy ha bármi olyat tennének, amit nem illik, vagy nem szabad, figyelmeztessem őket, de erre mostanáig nem volt szükség. Nagyon visszahúzódva élnek, az utcára is alig járnak ki, az asszony csak az üzletbe megy el néha.” 

Egyelőre leginkább a katolikus egyház segíti a menekült családot, a vicsápapáti plébános, Peter Brenkus által létrehozott Pokoj a dobro Polgári Társulás munkatársai háztartási eszközöket hoztak és kirándulást is szerveztek nekik a Zoborra. „Mikrobusszal jöttek értük, aztán közös szentmisén vettek részt valahol Nyitrán. A mi templomunkban még nem láttuk őket a misén, de felajánlották, hogy szívesen eljönnek a templomot takarítani. Gyakran látogatja őket egy férfi, aki, úgy vélem, szintén iraki lehet, de jól beszél szlovákul. Annak idején Nyitrán végezhette az egyetemet, és itt maradt. Vele beszéltem és felajánlotta, hogy ha kell segítség a templomban, szóljak az asszonynak. Ha szükség lesz rá, biztosan megteszem, hiszen nekik is rossz állandóan tétlenül ülni otthon. A legkisebb lányuknak nagyon tetszik a kutyánk, be is akartam hívni, hogy simogassa meg, de láttam, hogy az anyja idegenkedik tőle. Aztán ez az itt élő barátjuk mondta, hogy az arab világban a kutya nem az ember legjobb barátja, tisztátlan megvetendő állatnak tartják. Nekünk is meg kell még tanulnunk róluk egyet s mást, hogy elkerüljük a félreértéseket.” 

Bonyolult az élet nálunk 

Nyitragerencséren kívül egyelőre még csak Üzbégre (Zbehy) és Vicsápapátiba költözött menekült család, a többiek Nyitrán laknak a helyi püspökség által szerzett lakásokban. Az itt élő családok gyermekeit négy helyi alapiskola között osztották szét, azoknak a családoknak a gyerekei, amelyek falura költöztek, a helyi iskolát látogatják. Nyitragerencsérben két iraki asszír kislány ült be április 11-én az iskolapadba, a kisebbik az első, a nagyobbik az ötödik osztályba. „Semmi gond nincs velük, kommunikatívak, kedvesek, rögtön megbarátkoztak a többi gyerekkel” – mondja az iskola igazgatónője, Soňa Pastierová.

A módszertani központtal folytatott konzultáció alapján az iraki gyermekeket egy évfolyammal lejjebb sorolták be, mint amelyikbe a koruk szerint járniuk kellene, vagy amilyenbe otthon jártak, így lehet a nyolcéves Maryam elsős és a 12 éves nővére, Eschia ötödikes. A két kislány az egész tanítási napot a többiekkel tölti, utána külön foglalkozik velük a szlovák szakos pedagógus. „Nagyon fogékonyak, sok mindent megértenek már. A gyerekek szerencsére kalandnak fogják fel az egészet. A szüleiknek is ők könnyíthetik meg a beilleszkedést, mert biztosan hamarabb megismerik és megtanulják a mi szokásainkat” – véli az igazgatónő. 

Erre a segítségre és inspirációra a felnőtt menekülteknek szükségük is lesz, mert sokan közülük nehezen küzdenek meg az új kihívásokkal. Nemcsak a nyelv és a környezet idegen számukra, hanem a latin ábécét sem ismerik, az itteni hivatali intézkedés és életstílus is teljesen idegen tőlük, túl komplikált számukra. Peter Brenkus, a projektet koordináló pap maga is bevallja, hogy a felnőttek integrációja sokkal nehezebb lesz, mint gondolták.

„Ezek az emberek üldözöttek voltak a hazájukban, állandó fenyegetettségben éltek, és abban bízva jöttek ide, hogy végre nyugalmat találnak. Ehelyett itt másfajta bizonytalanságot, fenyegetettséget tapasztalnak, úgy érzik, millió apró veszély leselkedik rájuk, mert itt túl bonyolult az élet” – mondja a plébános. „Soha életükben nem utaztak például tömegközlekedési eszközzel, mert Irakban minden kert végén kőolaj fakad és mindenki saját autóval vagy taxival jár. A taxit sem hívják, csak leintik az utcán. Itt ahhoz, hogy eljussanak valahová, tudniuk kell, honnan és mikor megy busz, jegyet kell venni, vagy csipkártyát intézni és ha az utas kiszáll, még mindig nincs a célban, mert a buszmegállótól sokszor jó darabot kell gyalogolni. Ha taxit akarnak hívni, tudni kell a telefonszámot, meg kell rendelni, márpedig ezek az emberek többnyire csak asszír nyelven beszélnek. A hivatali ügyintézésben segítünk nekik, de nagyon kiismerhetetlennek tartják a rendszert. Nem tudom, mikor lesz merszük egyedül bárminek nekifogni.” 

Az idősek hazamennének 

A sok nehézséget látva az idősebbek némelyike teljesen kétségbeesett, vannak, akik azt mondják, inkább hazamennének. Az őket segítő szakemberek szerint ez természetes, hiszen az idős emberek számára minden váltás komoly lelki megterhelés, és az iraki keresztények életében most minden a feje tetejére állt. Az egyház azzal a szándékkal hozott ide idős embereket is, hogy a családok együtt maradjanak, de Peter Brenkus ma már azt mondja, ha újabb csoportok jönnének, már megfontolnák a korhatárt. „Vannak, akik azt mondják, haza akarnak menni Irakba meghalni. Két pszichikailag nagyon labilis személy is van a csoportban, ők is nehezen viselik, hogy semmit nem ismernek, nem értenek, teljesen elveszítették az önállóságukat. Mindent megteszünk értük, de nem tudom, mennyire lesz siker, hogy ugyan biztonságban, de depresszióban fogják tölteni életük hátralévő részét” – vallja be őszintén a plébános. 

Egyelőre úgy tűnik, a menekülteknek több gondjuk-bajuk van önmagukkal, mint a helyi lakossággal. Szinte kizárólag az egyházi emberekkel, az őket segítő szakemberekkel és önkéntesekkel találkoznak – utóbbiak segítenek nekik a ház körüli munkában, a kert rendbetételében, vagy vigyáznak a gyerekeikre, amíg a felnőttek nyelvtanfolyamon vesznek részt. Az egyház képviselői már tárgyaltak Nyitra környéki vállalatokkal az irakiak foglalkoztatásának lehetőségeiről, de ez sem lesz könnyű, mert olyan állásokat kell találni, ahol nemcsak a szlovák nyelv ismerete nem szükséges, hanem összehangolható a napi háromórás nyelvtanulással. Ez egyáltalán nem lesz egyszerű, és azt a segítőik is tudják, hogy a tétlenség apátiát, elégedetlenséget szül. 

Sikertörténet? Kudarc? 

Arról, hogy milyen forrásból, mennyi pénzből és meddig segíti az egyház a befogadott menekülteket, senki nem nyilatkozik. A kezdeményezés az üldöztetésből való megmentés gondolatára épül, és a teljes beilleszkedést tűzte ki célul, de talán nem számolt azzal, hogy az üldözöttek is gyarló emberek, sokszor túlzott elvárásokkal, kevés kitartással és még kevesebb információval az európai keresztény kultúráról. Már a homonnai menekülttáborból, ahol az első heteket töltötte a Szlovákiába befogadott 149 iraki menekült, olyan hírek szivárogtak ki, hogy egyeseket csak az érdekli, melyik a legrövidebb út Szlovákiából Németországba.

Amióta a nyitrai püspökség istápolja őket, nem tudni, vannak-e még ilyen terveik, de ha Szlovákiát csak köztes megállónak tekintenék, az az egész segélyakciót megkérdőjelezné. Nem csak elméleti kérdésről van szó, a Csehországba befogadott iraki keresztények közül április elején huszonöten Németországban kértek menedékjogot. A német hatóságok ugyan visszaküldik őket Csehországba, ami a többi hasonló terveket dédelgető sorstársuk számára elrettentő példa lehet, de már csak azokat érinti, akik ott vannak. A cseh kormány ugyanis bejelentette, hogy több iraki keresztényt nem fogad be. Eredetileg 150 iraki asszír kereszténnyel számoltak Csehországban, tavaly 89-en érkeztek meg. Közülük 25-en akartak Németországba menni, nyolcan pedig úgy döntöttek, hogy visszatérnek Irakba. Az áttelepítési kísérletnek ezzel vége, a cseh kormány sikertelennek nyilvánította és már azokat sem hajlandó fogadni, akik Irakban eladták a házukat és megvették a repülőjegyet.

Ha ugyanez a forgatókönyv ismétlődne meg Szlovákiában is, az nemcsak a segítők képességeit és kompetenciáit kérdőjelezné meg, és a bárminemű menekültek befogadásának ügyét futtatná végleg zátonyra, hanem kilátástalan helyzetbe juttatná azokat az iraki keresztényeket is, akiknek otthon tényleg veszélyben forog az életük. Ezt kellene megértetni a befogadott irakiakkal, még mielőtt itt is az lesz a fő téma, hogy minden igyekezetünk ellenére elégedetlenek. Teljesen mellékes, hogy okkal vagy ok nélkül, mert az emberek többsége úgyis azt a tanulságot szűrné le az egészből, hogy hálátlanok.

„Az, hogy valaki szintén keresztény, még nem jelent feltétlenül azonosulási pontot, erre mi is csak menet közben jöttünk rá” – mondja a csoport egyik neve elhallgatásét kérő segítője. „Sokkal lényegesebb, hogy más világból, merőben más kultúrából érkeztek, például annak ellenére, hogy nem muszlimok, szintén nem esznek disznóhúst, hangosak, és állandóan együtt akarnak lenni. Ezt bizonyos fokig tiszteletben kell tartanunk, ahogy nekik is el kell fogadniuk a mi szabályainkat. Még nagyon az elején vagyunk, most kezdődik számukra Szlovákiában a valós élet, nem merném azt mondani, hogy mind itt fognak maradni. Akik igen, azok csak a gyerekeiknek köszönhetően és a gyerekeikért.”