Keserű, reményvesztett, cinikus...

Ha a 2005-ös év hazai magyar nyelvű szépirodalmi termése egy kapszulába zárva túlélne néhány évszázadot, a távoli jövő olvasója döbbenten konstatálhatná, hogy a XXI. század első évtizedének alkotói mennyire kilátástalannak és értelmetlennek látják a létet. Mintha szégyen lenne igent mondani bármire, ami valamivel több a semminél. Prózaírók és költők csöndben kötött vérszövetsége. Csak az vehető komolyan, aki a depresszió szakadékainak peremén egyensúlyozva küzd az elismerésért. Az önmagát olvasó könyv kizárólagosságára törve. Az olvasók kirekesztése árán. (Egy könyv számára mindig szomorú, ha nem ébreszt kedvet az olvasóban, hogy újra és újra visszatérjen hozzá, hogy szeressen a könyv része lenni.) A művész elzárkózik. Bezárkózik a szövegbe. Önmaga partnere lesz.

Az olvasó jelentősége és szerepe egyre inkább kérdéses. Ezért ideje lenne választ keresni arra, van-e egyáltalán súlya a szakmai elit körén kívül álló olvasónak? Van-e szerepe az irodalom jövőjének alakításában? Vajon tényleg a rezignáció fejezi-e ki leginkább a művészi ambíciókat dédelgető irodalomhoz való viszonyát?

Senki vagy, és senki maradsz — ennyit és nem többet mond az Úr Ádámnak már Madáchnál is, mikor arra szólítja fel, hogy küzdjön és bízzon, de jelenlétével azért mégis arra figyelmezteti, hogy van ott valaki. (És azért Luciferről és Éváról se feledkezzünk meg!)

Tudjuk jól: Ádám izgága időkben izgalmas helyeken van, de ami talán mindennél fontosabb, nincs egyedül. A lét talán meg nem érthető és a cél lehet homályos, de talán-talán mégis megéri hinni, hogy van értelme.

A helyzetet Bovaryné sikere tette igazán drámaivá, mert a céltalanság teljes reményvesztettséggel és kilátástalansággal társult, s az irodalom visszafordíthatatlanul az elidegenedés irányába fordult. S mert közben már azt is mindenki megtudta, hogy Isten halott, azon sem csodálkozhatunk, hogy 2005-ben — a hazai termés legjavát nézve — senkinek nincs senkije. Ami van, az a semmi.

N. Tóth Anikó Fényszilánkok című családregény-kísérletében a fel-felsejlő titok akadályozza meg, hogy a szöveg narrátorai közelebb kerüljenek egymáshoz, de akadályként tornyosul ez a titokzatos titok az olvasó előtt is, aki ezért ugyancsak nehezen veti meg lábát a szövegben. Elzárt szigetek világa. A szövegértelmezés a ha és a talán tartománya.

Kozsár Zsuzsanna Harminchárom apkrifjében Mária, az anyai szeretet egyik hagyományos szimbóluma zárkózik el, hagyja magára fiát, Jézust, mert Mária nem tud — vagy talán már nem is akar — szeretni. A nem kért fiú sorozatos csalódások forrása. Gyengécske, fura, és rabbi sem lesz belőle. Mária úgy érzi, fia tettei őt is megszégyenítik.

De magányos Tőzsér Faustusa és Molnár Albertje is (Prágában). Kielégíthetetlenek. Örökös hiányérzet gyötri őket. Abban a világban, amelyben élnek, nincs jó döntés, csak a kétely és a kilátástalanság biztos.

Grendel Mátyás király New Hontban című trilógiazárójában is csak sehová vezet az út abban a térben, melyben az „állandósult ideiglenesség” és a letargikus beletörődés a lét jellemző állapota. A változás utáni világ állóvizében fuldokolnak a magányos — magukra hagyott, mások és önmaguk által is magányra ítélt —, tragikusan jelentéktelen kisemberek.

Bár Mizser Attila prózájának — a címben is megjelenő — kulcsfogalma a szöktetés, a szöveg kitartóan ellentmond — ellene beszél — ennek a vágynak. A kilépés, a változás és a megváltoztatás kilátástalansága a hangadó. Nincs történet, nincs kapcsolat, csak a számítógépes játék végét jelző „gémóver” realitása megkérdőjelezhetetlen. „Patt. Kis terület, kis dolgok, kis halál.”

A semmibe vesző szenvedésbe zárt a költők köteteinek világa is. Az öregedő Gál Sándor és a férfikorba ért Németh Zoltán minden eltérés, másság ellenére egyaránt a lét semmibe fulladásának rémeivel küzd.

„se merre se miért” — írja Gál (már késő).

„Olyan szépen idegen. Hol marad / Ebből az ember?” — állítja s kérdezi Németh (Kórház).

Az olvasó feladata nem könnyű. Meg kell küzdenie a távlat hiányával s ugyanakkor meg kéne őriznie kíváncsiságát. Nyitott kell, hogy maradjon az elzárkózó szövegek hálójában, akkor is, ha azok újra Vörösmartyt igazolják:

„Az emberfaj sárkányfog-vetemény:

Nincsen remény! nincsen remény!”

Dusík Anikó