Kalligram, novemberben

CSANDA GÁBOR

Annyira lekötött, szó szerint a Kalligram novemberi számának 87–91. oldalaihoz kötött Kálmán C. György remek esszéje (Ítészkedés és ítélkezés – avagy az újabb magyar irodalom nagyon rövid történetéhez), mely Bán Zoltán András írását elemzi, folyamatosan dicsérve és korrigálva a BZA-szöveget, hogy jó ideig hasztalan keresgéltem a világhálón, mire is vonatkozik a KCGY-esszé, mígnem a napokban fölfedeztem BZA esszéjének (Meghalt a Főítész, elmúlt a rút világ!) részleteit egy ismert irodalmi portálon. Ezekkel és így el is voltam még egy ideig, mígnem anélkül, hogy bármit kerestem volna, megtaláltam Bán Zoltán András esszéjét, teljes terjedelmében. Mégpedig a Kalligram novemberi számának 71–86. oldalain. Most ezt nem azért írtam le, hogy mekkora balek vagyok, ennek nincs hírértéke, hanem mint arra vonatkozó, számomra eddig nem tudatosított tapasztalatot, hogy az esszének, különösen ha pamfletszerű és tegező viszonyba lép olvasójával, mennyire fontos az íve, mármint az eredeti, vágatlan, fordulatokban gazdag menete. Ha már részlet, akkor inkább regényből; itt és most Ransmayr A repülő hegy című prózája, Márton László fordításában. Bár az, hogy próza ez a regény, némi finomításra szorul, nem azért, mert versszerű a tördelése, hanem a mondatok ritmusa okán. De nemcsak ritmusuk van ezeknek a mondatoknak, a szavak választékossága is föltűnő; a kettő együtt egy kiragadott mondatvégben (egy teljes sor): „a mi távolodó hátunk mögött meg sem mozdultak immár.” Tóth László-verset nem gyakran közöl a Kalligram (mondjuk, ez nem megkülönböztető jegye a folyóiratnak), A filozófus macska ilyen értelemben lelemény, s akkor A nyelv előtt című vers a találmány. Na most, hogy A nyelv előtt című szöveg is vers-e (egy vers-e, avagy versek genezise), ez eldöntendő, de jobb itt felfüggeszteni a gondolatmenetet: engedjünk az értelmezésnek szabad teret, ne fosszuk meg az olvasót, a szerzővel szólva, „a szó előtti állapot”-tól. Új regény, új részlet, számozott fejezetek és néhány számozott mondat (vagy számos szereplő), ez eddig olyan feladat, melynek több megoldása lehet. Hanem már az, hogy „Két csaj beszélget, úgy érzem, hogy rólam” – szerintem haladó szinten megtippelhetően Kukorelly Endre. Az új szövegének címe: Ezer és 3. (Kezdő tippelőknek könnyebb Kukorelly-mondat: „Hagyom, hogy elém térdepeljen, alázatos pofával szopni kezd.”). Ehhez kapcsolódik András Sándor tanulmánya (Ingajáraton a konfesszió és a fikció két partja között) a TündérVölgy műfaji rejtelmeiről: „nincs cselekmény, nincs főtéma, szériák vannak” és „rezonálás”, amely „a vallomásos »én« munkája”. A kritikai traktus különösen erős: Kulcsár-Szabó Zoltán a Semmi művészet című Esterházy-könyvet értelmezi, L. Varga Péter pedig Tandori Dezső Torlandó szörfpókerját. Bodor Béla a Kenyércédulák című Szijj Ferenc-verseskötetről ír, Benyovszky Krisztián egy Dashiell Hammett novellaválogatásról (A férfi, akit Spade-nek hívtak).