Jöttek, varázsoltak és győztek

Ha valaki, hát Trill Zsolt pontosan tudja, mit jelent mindez. A Beregszászi Illyés Gyula Színház tagjaként minden túlzás nélkül a bőrén kell tapasztalnia, hogy határon túli magyarként mit kell föladni azért, hogy a pályán maradjon. S ők (Szűcs Nellivel, a feleségével együtt) még a szerencsések között tudhatják magukat: van lakásuk és néhanapján egy-egy kósza pesti munka is csurran-cseppen. A többiek havi tízesből (és haknikból) tengődnek – az alagút vége pedig irdatlanul messze van.

A lényegen mindez nem változtat: a Tóték a Várszínházban múlt pénteken aratott. Mi pedig meglepődtünk, figyeltünk bambán, sírtunk-nevettünk, mikor mi volt soron, aztán megtapsoltuk őket, és nem értettük: hogy tudja egy maroknyi éhező színész ilyen ordítóan maivá és közérthetővé tenni egy, a háború roncsolta ember társadalomkritikájával átszőtt groteszk színdarabot. A Tótékat már a maga korában is (el)értették. A politika például nem értette – következésképp színpadra engedte –, aki meg mégis, az nem szólt bele. A színház viszont pontosan érezte-értette a kritika súlyát. Major Tamás egészen határozottan kijelentette, hogy az ő színházában soha nem fogják bemutatni a darabot. Illyés Gyula megkönnyezte, Nagy Lászlót, Pilinszky Jánost, Nemes Nagy Ágnest pedig szabályosan sokkolta a mű. (Az már csak bájos adalék, hogy mikor a halála előtt mély depresszióba süllyedt Karinthy Ferencet megkérdezték, miért akar olyan nagyon meghalni, hosszú mélabús csend után csak ennyit válaszolt: nincs már itt senki. Még az a hülye Örkény is meghalt.)

Vidnyánszky Attila rendező nem akart olyan Tótékat csinálni, amilyet már százszámra készítettek. Azon, hogy színészeinek instruálása mennyire volt számukra érthető és kiszámítható, nehéz lenne vitatkozni, hiszen a groteszk jellegénél fogva szubjektív műfaj. A két-három hét alatt tető alá hozott előadáson ugyan érződött némi malter hiánya, ám ez mit sem változtatott a tényen, hogy az előadás fergetegesre sikerült. Trill Zsolt profi, lehengerlő, zseniális. Nehéz róla bármit is írni: gesztusai és mozdulatai csak az első néhány megjelenésnél szembetűnőek, aztán Trill eltűnik, és már csak a stikkes őrmestert látjuk. Tóth László (ő természetesen az egyre imbecillisebbé váló környezetében is épeszű Tótot alakítja) nem kevésbé, habár szerepe gyérebb lehetőséget adott a brillírozásra. Szűcs Nelli a tőle megszokott átütő formáját hozva ezúttal kissé fáradt volt – de még így is erőteljesebb a csapat bármely női szereplőjénél. Rácz József ügyesen, mókásan és hatalmas energiával töltötte meg a postás szerepét, s a tavalyi játékához képest jóval egyenletesebb és pontosabb munkát végzett, és a nem kevésbé ígéretes hírhozó csapat (Ferenci Attila, Kristán Attila, Gál Natália és Vass Magdolna), akik egy ősrégi rádiómikrofonba éneklik, máskor ordítják, megint máskor suttogják a háború borzalmait. S mindenki mellett (mögött) ott áll Alekszandr Belozub, akiről nem túlzás azt állítani, az eddigi legkiemelkedőbb Tóték-díszletet sikerült megálmodnia. Az esztergomi Várszínház nyitódarabja remekbeszabott volt. Köszönet érte. (anderson)