Igenis, van értelme igyekezni a világot jobbá tenni

CSANDA GÁBOR

Milyen céllal jött létre a CEF?

Annak idején elválaszthatatlan kettősként a CEF-et is Világi Oszkárral alapítottuk, mint annyi minden mást. Nem akarok álszerénynek mutatkozni, de nem indult ez ilyen nagy horderejűnek, mint amivé kinőtte magát – mindketten örömünket leltük az adakozásban olyan projektekre, amik a szívünkhöz közel álltak. És mivel a közép-európaiság egyértelműen ebbe a kategóriába tartozott, belső igényt éreztünk arra, hogy ezt a témát felvállaljuk. A CEF ugyan CEF-ként került be a köztudatba, de ez az angol rövidítése az alapítvány nevének – hivatalos teljes neve Közép-európai Alapítvány.

Mi a legfontosabb tevékenységi köre?

Az alapítvány irányultsága nem változott – továbbra is a közép-európai régió értékeinek, sokszínűségének megőrzésére törekszünk, figyelembe véve annak történelmi, társadalmi és kulturális átfedéseit. Emellett fontosnak tartjuk azt is, hogy Szlovákia mint Közép-Európa, sőt Európa szerves része, egyenlő tagként, teljes értékű szomszédként, partnerként viselkedjen. Nyitott ország, de egyben öntudatos is – úgy értve, hogy tisztában van saját értékeivel, de tiszteli mások értékeit is. Ezt a célt követve rádöbbentünk, hogy bizony nálunk még nagy lemaradások vannak a kultúra, az oktatás és úgy általában a fiatalok sokoldalú fejlesztése terén. Így az utóbbi egypár évben tevékenységünk főleg ezekre a területekre irányult: segítettünk iskolákat felújítani, de odafigyelünk az oktatás minőségének javítására is.

Konkrétan e területeken mit támogat a CEF?

Legújabb projektünk, a Gondolkodó Iskola keretében például önálló gondolkodásra neveljük a gyermekeket – segítünk nekik, hogy megtanulják megfogalmazni véleményüket, és képesek legyenek azt érvekkel is alátámasztani; de ami talán a legfontosabb, segítünk nekik abban, hogy az órán elsajátított tudásukat a mindennapi életben is használni tudják. Talán az Új Szó olvasói számára érdekes lehet, hogy nagy hangsúlyt helyezünk Szlovákia déli régióinak a fejlesztésére is: segítettünk sportpályákat építeni, és sok népszerű, de emellett igényes kulturális rendezvényt támogattunk.

Ha mérleget vonna: mi sikerült, mi nem?

Tizenöt év alatt kinőttük magunkat az ország egyik legnagyobb alapítványává, különféle kimutatásokban általában az első öt alapítvány között vagyunk. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok jó projektet sikerült támogatnunk, és olyan hitelességet kiépíteni az alapítványnak, amely fontos közéleti tényezővé tette. Mára elismert helyünk van a civil szférában, és itt nem csak a támogatott szervezetekre gondolok. Tagja vagyunk például a legnagyobb szlovákiai alapítványok gyűjtőszervezetének – a Donorok fórumának –, ami persze komoly kötelezettségekkel is jár, áttekinthető működést igényel és megköveteli az általánosan elfogadott szabályok betartását. Támogatóink számára ez azt jelenti, hogy ha a pénzüket az alapítványnak adományozzák, az jó kezekbe, egy megbízhatóan működő, stabil alapokon álló szervezethez kerül, és a felhasználása biztosan valami hasznos célt fog követni. Rideg számokban kifejezve: a tizenöt év alatt több mint háromszáz projektet támogattunk az oktatás, a kultúra, a régiófejlesztés és a polgári társadalom erősítése terén, összesen közel négymillió euróval (több mint százhúsz millió koronával). Hogy mit nem sikerült elérnünk, azt inkább titokban tartom, mert ami eddig nem sikerült, az biztosan ezután sikerülni fog.

Milyen a pozíciója a CEF-nek most, a gazdasági válság idején, s egyáltalán: hogyan lehet válság idején kultúrát, oktatást hatékonyan támogatni?

Amint említettem, a CEF az ország néhány legnagyobb alapítványa közé tartozik és merünk reménykedni, hogy ez egy ideig így is marad – bár a nagyságnak azért, meg kell mondani, rengeteg hátránya is van. Ez a gazdasági válság azonban olyan mértékű, hogy senki sem tudja igazán belátni a tényleges és végső következményeit, tehát mi is csak reménykedhetünk, na és persze keményen dolgozhatunk, mivel a remény csak kemény munkával és összefogással hozhat eredményeket. Persze, mindenképpen számítanunk kell arra, hogy ha fő támogatóink gazdasági helyzete rosszabbodik, akkor ez a mi anyagi lehetőségeinket is lényegesen szűkíti, és ha kevesebb lesz az alapítvány pénze, akkor nyilvánvalóan ezt a kultúra és az oktatás is megérzi, mert kevesebbet fogunk tudni adományozni.

Milyen eszközökkel rendelkezik a CEF, mik a forrásai?

A CEF, mint minden alapítvány Szlovákiában, az aktuálisan érvényes jogrendszer által lehetővé tett finanszírozási lehetőségekből meríti anyagi eszközeit. Azért mondom ezt ilyen hivatalosan, mert ez változó – valamikor az adóalanyok egy szűkebb köre adóalapjának egy részét tudta adományozni alapítványoknak, így a CEF-nek is, ma a 2%-os adó az alapítványok fő finanszírozási formája, de holnap ez megint változhat, mivel ennek az országnak egyik jellemzője az állandó szabályváltoztatás. Tehát a forrásaink is változnak. A mostani rendszer pozitívan motiválja a nagy multinacionális cégeket is, hogy jótékonykodjanak, így tehát az elmúlt években sikerült néhányukkal együttműködést kiépítenünk. A lehetőségeket kihasználva igyekszünk elérni, hogy az anyagi eszközeink több forrásból származzanak, de talán mégis kiemelném stratégiai partnerségünket a Slovnafttal, hiszen ez már bekerült a köztudatba is. Ez főleg annak köszönhető, hogy az elmúlt években jobbnál jobb projekteket valósítottunk meg közösen – például az Új Európa Tehetségei programot, ahol a kimagaslóan tehetséges gyermekek számára biztosítjuk a fejlődésükhöz szükséges anyagi támogatást, vagy például a már említett Gondolkodó Iskola programot, de több kulturális rendezvényt is közösen támogattunk.

Meg tud egy alapítvány élni csupán a cégi adókból, az emberek két százalékos adója nélkül?

Nem lehet és nem is szabad a kérdést így felállítani. Minden alapítvány számára minden adományozó minden egyes koronája (eurója) számít, és az egyik kiegészíti a másikat. A „cégi adók” megadhatnak egy bizonyos keretet, ami behatárolja az adott alapítvány tevékenységének általános volumenét – ehhez azonban minden hozzájövő pénzösszeg nagyon fontos. Megélni tehát meg lehet, de nyilvánvalóan nem ez a cél. A cél az, hogy minél nagyobb összegeket lehessen olyan projektekre ráfordítani, amelyek a mi kis világunkat jobbá teszik és előbbre viszik. Ezért hát minden adófizető polgár 2%-a nagyon fontos. Mindenki hozzájárulhat valamilyen nemes cél megvalósításához, támogathatja valamilyen civil szervezet igyekezetét.

Hogyan látja a CEF és a harmadik szektor jövőjét?

Csak egyetlen kívánságom lehet: szeretném, ha a CEF még hosszú ideig tündökölne a szlovákiai közélet egén, mert ez azt jelentené, hogy partnereink sok jó dolgot tudnak majd közös igyekezettel megvalósítani, polgártársaink pedig élvezni. Ehhez viszont egy stabil jogi, gazdasági és politikai környezetre van szükség, amelynek érdeke kellene, hogy legyen a civil szféra, így az alapítványok fejlesztése is. Egy CEF és még egy-két-három ilyen alapítvány nem elég, márpedig az utóbbi évek politikai és ennek következtében törvényalkotói fejlődése ellehetetlenítette a kis alapítványokat és csak a nagyoknak hagyott esélyt a túlélésre. Manapság egy alapítványnak például annyi a kötelező adminisztratív kötelessége, hogy a kisebb alapítványok rendre felszámolódtak emiatt, ami nagy kár. Ebből a szempontból tehát a civil szférának nagy adósa az állam, és nagyon sajnálatos, hogy ezen a téren fejlődés helyett inkább visszaesés történt az elmúlt években. Pedig ismerve a civil szférát Szlovákiában, nincs a társadalomnak még egy olyan része, ahol annyi kompetens, hozzáértő, lelkiismeretes és tenni akaró ember volna, mint a civil szférában.

Mit gondol a cégek jótékonykodásáról és szerepéről a polgári, nyitott társadalom létrehozásában?

A cégek jótékonykodásának lehetővé tétele nagyon sok jót hozott a civil szférába. Persze, mint mindenben, itt is végig kell mennünk egy bizonyos fejlődésen, aminek fokait nem lehet átugorni, hanem végig kell ezeket járni. Gondolok itt például arra, hogy a cégek tényleg képesek legyenek önzetlenül adományozni, talán kevésbé tartva igényt arra, hogy saját nevüket erősítsék ezáltal a piacon, és sokkal inkább képesek legyenek adományozni egy kellő szakértelemmel rendelkező civil szervezetnek (alapítványnak), mint hogy saját maguk hozzanak létre alapítványokat. Egyébként ebben sincs semmi rossz, végül is az elért cél a fontos, de mint mindenben, a világ már ebben is szakosodott, és itt is érvényes az, hogy „suszter maradjon a kaptafánál”. Van, aki mobiltelefont tud gyártani, mert ez a szakterülete, és van, aki kulturális rendezvényeket tud támogatni, mert neki meg ez a szakterülete – nincs olyan ember vagy cég, aki ezt is, azt is egyformán jól tudná csinálni. Reméljük, kinövünk itt is a gyerekcipőből, és a cégek majd tudatosítják ezt. De bárcsak ez volna a civil szféra legnagyobb problémája…

El tudja-e képzelni az oktatás és a kultúra fejlődését a civil szektor nélkül?

Nem, civil társadalomban a civil szféra nélkül ez elképzelhetetlen. Csakis a civil szféra tudja biztosítani a függetlenség és a szabadság szükséges mértékét e két területen. A civil szerveződések alternatívája e két téren csakis az állami támogatás, azt pedig már nagyon jól megtanultuk, hogy: 1. abból mindig kevés van, 2. mindig politikai játszadozások eszköze. Nem beszélve arról, hogy egy civil szerveződés midig közelebb van az adott szükséglethez – egy szülői közösség például sokkal jobban tudja, mire van szüksége annak az iskolának, amelyik mellett működik, mint az azt irányító minisztérium. Vagy, hogy egy külföldi konkrét példával éljek, és ne törjek borsot senki orra alá – a New York-i Metropolitan Múzeum mellett működő mecénások alapítványa/egyesülete, ami egy sima civil szerveződés, sokkal hatékonyabban tudja előteremteni e világhírű múzeumnak a tevékenységére szükséges adományokat, mint egy Washingtonban székelő kulturális minisztérium (ha egyáltalán van ilyen…), és sokkal jobban tudja azokat felhasználni is a múzeum szükségleteit ismerve. És még sorolhatnám, hol mindenhol lehetne a civil szféra hatékonyabb, mint bármi más.

Csekes Erika mint a CEF alapítója sikeres szlovákiai magyar személyiség. Mik ennek a sikernek a titkai? Mi mindenből táplálkozik ez a siker?

Köszönöm a kérdésben levő elismerést – én az elmúlt évek során szakmai területen (és ide tartozik a CEF is) nem csináltam mást, csak azt tettem, amit helyesnek tartottam, és ha annak tartottam, hajlandó voltam dolgozni is érte. Ahhoz a típusú sikerhez, ami mögöttem mondható, hogy van, csak kemény munkán keresztül vezet az út. Remélem, nem hangzik ez túl fellengzősen.

Sok tisztsége van, emellett jótékonykodik. Ez, mármint a támogatás, a mecenatúra hajlam vagy adottság? Mennyiben befolyásolja a környezete, a családja és mennyiben a tapasztalatai, nemzetközi kapcsolatai?

Minden együtt. Én azt hiszem, minden jó emberben benne van a késztetés, a belső inger, hogy segítsen másoknak, ha teheti. Van, aki ezen a téren többet tehet, így láthatóbb is a tevékenysége. Én ezen a téren nagyon szerencsésnek tartom magam, mert sikerült megteremtenünk magunk körül azt a környezetet, amely lehetővé tette, hogy láthatóak legyünk a támogatások, a segítség terén. Ez persze szintén nem jött egyik napról a másikra, mert a belső késztetéshez még szükség volt a megfelelő anyagi eszközök előteremtésére és a külföldön működő, kipróbált rendszerekbe való „bekukucskálásra” valamikor a dolgok elején, 1989 után.

Mint friss anyuka, változott-e az életlátása, változtak-e a prioritásai?

Azt hiszem, igen, bár még tényleg nagyon „friss” vagyok ebben a szerepben. Eddigi pályafutásom alatt is – gyermek nélkül – mindig nagyon fontosnak éreztem azt, hogy ezt a világot jobbá kell tenni, és ezen dolgozni kell napi szinten. Ez a hitem azonban kezdett az utolsó évek – véleményem szerint világviszonylati – negatív fejlődése alapján meginogni, és kezdtem szkeptikussá válni, van-e ennek értelme. Most, gyermekkel a karomban visszatért ez a hitem, és kristálytisztán látom újra, hogy igenis, van értelme igyekezni a világot jobbá tenni még akkor is, ha ez néha reménytelen feladatnak tűnik.