Idegen testek, szárnyon szárny

CSEHY ZOLTÁN

„Iszonyú minden angyal! S mégis, jaj nekem, én / rólatok énekelek, léleknek szinte halálos / madarai – ismerlek” – mondja Rilke Rónay György szavaival, és talán ezt mormolja-idézi Esa-Pekka Salonen Wing on Wing (Szárny a szárnyon) című zeneművének kezdőtémája is. A szárny itt azonban amellett, hogy Corinna Hesse értelmezése szerint elsősorban hajózási terminus, mely a szélerő befogásának legjobb módját jelöli, nemcsak angyal-, hanem épületszárnyat is jelöl: a zene áhítatos és titokzatos jellege mellé (ezt a két szopránszóló – Anu és Piia Komsi – megjelenése is fokozza) a hajózás allegorikus értelmezéstömkelege zárkózik fel. A 2004-ben komponált 25 és fél perces zenemű ugyanis a Los Angeles-i Walt Disney Concert Hall építője, Frank O. Gehry művészete előtt tiszteleg. Az építész modifikált hangja, mondhatnánk kissé patetikusan, lényegében a beavatott odüsszeuszi emberé, aki a technikai csábítás szirénjei közt hajózott ki a kreativitás tengerére. Az általa tervezett épület a hullámverést, a morajló tengert, az áramlást, magát a tárgyiasult kihívást idézi, egyike a kortárs építészet vitathatatlan remekléseinek. A mű felénél zenei lépcsőfokok sokaságát teremti meg a költő, vagy ha tetszik, a tudat megnyíló örvényeit, melyek az emberi hang zsongásában és az angyali szférát megidéző harangkondulásban oldódnak fel. Az örvénylés, a fokozás, a felismerés, a tudatosulás és a rácsodálkozás gesztusrendszereit működteti. A szirénhangok eltűnése és felbukkanása a víz ősprincípiumának kiemelésére is szolgál. Már Horatius egy ódájában kikel a tenger istenét hajókkal háborgató ember önhitt tudásvágya és világhódító birtokvágya ellen, s rámutat a hajózás technikai tökélyének látszatos mivoltára. Salonen ezért is rendeli az építész munkája mellé az angyalokat, a misztika mellé a szakrális tudást. A szirének csábítása az önpusztítást is megidézi, de a heroizmus lehetőségét is magában hordozza. A fantázia lényeinek megjelenését ellenpontozza az emberi hang tagoló jelenléte és egy dél-kaliforniai halfajta félelmetes hangjának belekomponálása a műbe: az ember pozíciója köztes, ő már kilépőben van a természetből, ő már a technikai világ univerzumában él, s erre ez az éneklő hal döbbenti rá. A hal megszólaltatása egyébként hódolat is a mester, Einojuhani Rautavaara előtt, aki Salonent a Sibelius Akadémián tanította: a természet hangjainak autentikus, magnószalagos megszólaltatása a finn zeneirodalomban a Cantus arcticus zsenialitásával nyert igazán polgárjogot.

A technikai szféra megteremtette a maga kultikus lényeit. A zene temploma, az épülő koncertterem egyaránt befogadja a természet, a hétköznapi heroizmus és a misztikus túlvilág, a lélek rezdüléseinek hangjait.

A zenemű ugyanakkor a test, testetlen lebegés és technika viszonyáról elmélkedik, akárcsak az Idegen testek (2001) című kompozíció tárgya a test és az idegen anyag találkozása: az ismeretlen anyag a szervezetbe jutva vagy beépül vagy fertőz, vagy gyarapítja a testet vagy előbb-utóbb végez vele. Ezt a kettős (harcias és békés) lehetőséget játssza ki a zene nyelvén Salonen is. Az idegen test természetesen önreflexív vonásokat is nyer, hiszen minden esetben biológiai értelemben gondolódik el. A test fokozatosan maga lesz az ember, konkrétan az ekkor már 13 éve Los Angelesben élő Salonen, és a tárgy máris világos: miként idegen egy finn Amerikában, és miképp amerikai egy finn odahaza. A kétlakiság idegenség is, s kérdéses, hogy ez az idegenség fel tud-e teljesen oldódni az ismerősben, vagy ez már csak a nosztalgikus illúziók világában képzelhető-e el. Salonen előbb a test nyelvének ad zenei megfogalmazást: a test reagál az idegen anyagra, az idegenségre, majd az így keletkezett, az önértést és a megértést magába foglaló nyelvre fókuszál, a darab vége pedig a mozdulat, a mozgás, a vergődés megszületéséé, amikor az integritásért folyó küzdelem a végső pontra hág. A háromtételes alkotás ugyanis tánccal végződik, melynek lágysága és ironikus jellege fokozatosan bonyolódik extatikus középkori haláltánccá, a fertőzés diadalává, az idegenség, az idegen anyag megrázó győzelmévé.

A cd-n szereplő harmadik, briliáns módon hangszerelt alkotás az Álmatlanság (Insomnia) címet viseli, mely kettősségben láttatja az álom természetét: a pihentető és a rémálom küzdelme találkozik párhuzamosan a technikai bezártság és a testi folyamatok által ösztökélt képzelettel. Az álom szabaduláslehetőség és a szorongás forrása egyaránt. Salonen zenéjében van valami dermesztő determinizmus, és folyamatosan ott lappang a technika, a természet és a test szimbiózisának megfogalmazhatatlansága. Tipikusan finn kérdésfelvetések ezek, mondhatnánk, hiszen már maga az alapozó atya, Sibelius is érezte feszítésüket, ám Salonen talán az első, aki élesben szembesül velük.

Salonen, aki elsősorban jelentős karmesterként közismert, kimagasló zeneszerző, aki a darmstadti modell (Stockhausen, Nono, Kagel, Boulez) vonzó és kihívó imperatívuszait mellőzve – mondhatni jól bevált finn módra – a nemzeti hagyomány „pereméről” mutatta meg az egyetemest. Salonen idén ünnepelte 50. születésnapját. A cd-n a Finn Rádió Zenekara játszik és maga a zeneszerző vezényel.

(Esa-Pekka Salonen: Wing on Wing. Deutsche Grammophon, Hamburg, 2005)