Gyászolja-e még őket valaki?

Ocsovai AntalKéparchívum Mondanak-e még ma ezek a nevek, a helyek, a pontok, az események a hadtörténészeken kívül valakinek is valamit? Csupán néhány információ jut el a máig a Második Magyar Hadseregről. Egy értelmetlen és igazságtalan háborúban odaveszett hadseregről, amelyet még becsülete elvesztésével is megvádoltak. Hadseregről, amely egyszerű magyar emberekből, munkás kezű, kaszához, kapához, gyári munkához és nem puskazávárhoz, meg páncélökölhöz szokott kezekből, magukat hazaálmodó, otthont, családot odahagyó férfiakból és ifjakból állt. Meg nyegle, nácizmussal fertőzött tisztekből, kivagyiságból parancsnoki pozícióba került, a hadviseléshez mit sem értő úri gárdából és néhány, sajna a kisebbséget képviselő, tisztességes, hozzáértő, normális katonatisztből tevődött össze. Egy hatvan évvel ezelőtt, a Don folyó partján lezajlott tragédia főszereplői voltak ők. A kétszázezres hadseregnek csupán morzsaléka, töredéke maradt élve. Fagyott lábujjakkal, lőtt, égett sebekkel tarkítva, légnyomástól félsüketen, lélekben, testben mindörökké összetörve vetődtek haza, hozva a hírt, a keserű valóságot, hogy a többi valahol megfagyott, fogságba esett, gránát tépte szét, páncélos tiporta halálra, golyó ütött sebet a szívébe, s tán még egy lapát föld se borult rá tavaszig, akkor meg, mint a trágyát, bedobálták irdatlan, tömegsírnak nevezett gödörbe, hogy ott várja meg porhüvelye a megváltást, ha van. Kevés ismerősöm akad, kinek igazán áttekintő tudása, információi lennének erről a történelmi időszakról. Korosztályom, a negyvenesek korosztálya tízszer többet tud a Vörös Hadseregről, mint az akkor, sajnos a hitleri Németország igazságtalan háborújában a rossz oldalon álló, 2. Magyar Hadseregről. Nem tanították, elsiklottak felette, elsumákolták a tényt a mi tanulmányaink ideje alatt a magyar nemzetet ért rettenetes tragédiáról, amely annak idején a szlovákiai magyar családok nagy részét is érintette. Különösen a Losonc környéki, Ipoly menti magyar falvakban élőket. Hosszas keresés után sem sikerül szemtanúját találni a doni tragédiának. Csak másodkézből, a fiak és lányok emlékében élő katonaemberek képét lehet előhívni a múltból, történeteket, amelyeket már egy másik korosztály őrizget, a hatvan év körüliek korosztálya. Vagy előkeresni a könyvtárnyi irodalomból Lajtos Árpád, volt vezérkari százados emlékiratát, az Emlékezés a 2. Magyar Hadseregre 1942–1943 című könyvet, amelynek szerzője a szemtanú, a hadtörténész, a szenvedő alany szempontjából, tényszerűségében is megrázó munkában tárja fel a történéseket. És hozzákeresni leszármazottakat, utódokat, akiknek hozzátartozója megjárta a Don-kanyar poklát. Ocsovai Dánielt kérdezve előhívtuk a néhai Ocsovai Antal, kalondai illetőségű magyar honvéd emlékét, aki Isten akaratából, meg a maga szerencséjét formálva, élve hazajutott a doni harctérről. Abban a kovácsműhelyben beszélgettünk a második világégésnek erről a szomorú időszakáról, amelyet még a néhai honvéd, a IV. hadtest páncéltörő szakaszában szolgáló tüzér kezdett el építeni még a háború előtt, s amelyet csupán 1946–47-ben tudott befejezni.

„Édesapám 1913. május 3-án, tősgyökeres kalondaiként a mostani alvég egyik máig meglevő házában született – meséli Ocsovai Dániel. – Nagyapám volt a falu kovácsa, ezt a mesterséget, az iparosságot, a vas szeretetét talán tőle örököltük. Apám szintén a kovács szakmát tanulta ki, de emellett értett a villamossághoz, rádiókat készített, javított, mint ezermestert és újító ötleteken állandóan gondolkodó mesterembert tartották számon a haláláig. Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt, valamikor 1930 környékén Csehországban szolgálta le tényleges katonaidejét, ha nem csal az emlékezetem, már akkor is tüzérként. Hogy hányszor és milyen zászlóra kellett felesküdnie, nem tudom, annyi biztos, hogy a második világháborúba már mint meglett férfiember került ki. Elbeszéléseiből tudom, hogy részt vett Erdély visszafoglalásában, majd hazakerült, aztán ismét behívták. Losoncon, a tüzérkaszárnyában gyülekeztek, onnan mentek Székesfehérvárra, ahol kiképezték őket az akkoriban fegyverbe állított 50-es és 75-ös kaliberű páncélelhárító ágyú kezelésére, hogy a keleti frontra vigyék őket. Egy kis koffernyi tábori levelezőlap maradt meg ebből az időből, édesanyám gondosan elrakta őket. Én már a háború után születtem, legkisebb gyerekként nekem sokat mesélt édesapám az ott megélt eseményekről. Nagyon bánatos emlékek ezek. Máig megvan egy-két emléktárgy, amit a fronton, a pihenők ideje alatt készített. Az egyik egy feszület, amelynek a talpazata egy kilőtt golyó hüvelye. Nem tudom, pontosan mikor vonult be, de 1942 kora nyarán lehetett. A levelezőlapok tanúsága szerint bizonyos, hogy 1942 őszén-telén már az első vonalban szolgált. (A gyalogezred, amelyben Ocsovai Antal szolgált, pontosan az urivi orosz hídfőállástól alig pár kilométerre ásta be magát, ott, ahol a 2. Magyar Hadsereget megsemmisítő orosz támadás indult 1943. január 12-én. a szerk. megj.) Apám elbeszélése szerint őt a hite mentette meg. A szolgálatok közötti pihenőkben kicsi feszületeket készített, ezeket elajándékozta a bajtársainak. Mesélte, hogy a mínusz 30 fok körüli hidegben nem volt szabad fűteni a bunkerokban. Erre ő hosszú alagutat ásott, amelynek a nyílása a bunkertól meglehetősen messze volt. Ez lett a kályhacső, és mire a füst végigszállt a hoszszú vágaton, a hideg földben annyira lehűlt, hogy szinte észre sem lehetett venni a föld felszínén. Lemezdarabokból tábori kályhát eszkábált. Ott olvasztotta az ólmot a tölténymagokból, az volt a kicsi, hadi körülmények között működő kovácsműhely kohója. Saját készítésű szerszámokkal készített formát a feszület korpuszának. Egy félkész öntés máig itt van a műhelyben. Egy ilyen feszület mentette meg az életét, ha közvetve is. Az egyik hívő, buzgó katolikus katonaszakács barátjának is adott egy ilyen emléktárgyat. Ez már akkor történt, amikor az orosz offenzíva után valahová visszavetették őket, és éppen a csapatok újraszervezése, a sebesültek elszállítása, a váltás felszerelése folyt. Apám csapatát pihenőről újra az első vonalba akarták küldeni. A szakács barátja a feszületért hálából jó alaposan megetette őt konzerv paradicsommártással. Ettől természetesen hasmenést kapott, egész éjszaka ki-be szaladgált, átfázott a latrinán. Másnap reggel parancsfelolvasáskor már vacogva, lázasan és a hasmenéstől legyengülve állt ki, aztán össze is esett. A szakács trükkje miatt tífuszgyanúsnak minősítették, elkülönítették, majd az első sebesült- és betegszállító vonattal Kassáig szállították, ahová a tábori levelezőlapok szerint valamikor 1943. február elején érkezett. Ugyanígy járt még egy ipolysági ismerőse és bajtársa is, talán csak ők ketten maradtak életben abból a gyalogezredből. A megmenekülése előtti időkből azonban számos félelmetesen borzalmas emléket mesélt. Mielőtt ebbe a pihentető táborba kerültek volna, az ő páncélelhárító csapatukat az egyik faluban bekerítették az oroszok. (Lajtos Árpád könyve alapján feltélelezhetően ez a csapat a 13. könnyűhadosztály lehetett, melynek parancsnoka Kovács vezérőrnagy volt, a bekerített község pedig valószínűleg Gyevica volt, az időpont pedig 1943. január 13. a szerk. megjegyzése) Apám emlékezése szerint a zászlóaljparancsnok felsorakoztatta a csapatot, majd egy, az oroszok számára váratlan pillanatban meglepetésszerűen, hatalmas ricsajt csapva és lövöldözve kitörtek a gyűrűből. Aztán olyat is mesélt, hogy amikor elindult az orosz támadást előkészítő pergőtűz, az emlékezetes január 12-én, akkor míg a többiek hason fekve bújtak, addig apám a hátára feküdt, imádkozni kezdett és nézte a rájuk hulló bombákat, gránátokat, aknákat, várva, melyik fogja eltalálni. Mélyen hívő ember volt, úgy látszik, meghallgatásra talált az imája, mert egyik gyilkos golyó sem találta el. Ahogy mesélte, a csodás megmenekülés emlékére, már mikor hazajött a frontról, az ott, a harctéren golyókból kiöntött korpuszhoz faragott egy keresztet, amely mellé annak a zsebórának készített helyet, amelyik végig kint volt vele a harctéren és elbeszélése szerint ennek a zsebórának a járása alapján váltották egymást őrségben a lövészárkoknál. Édesapám, miután hazajött a háborúból, soha többet nem táncolt. Pedig azelőtt jó kedélyű ember volt, szerette a zenét, munka közben mindig fütyörészett, dúdolgatott, de táncolni soha többé nem táncolt. Még a gyerekei lakodalmán se. Ahogy mesélte, amit ott kint látott, az odafelé úton, a harc közötti szünetekben, ahogyan mulattak az elszabadult indulatoktól feltüzelt tisztek és katonák, meg amit táncolás gyanánt műveltek, az megutáltatta vele a táncot. A túlélésben az is szerepet játszhatott, hogy mindig is józan, gyakorlatias észjárású ember volt, minden problémára talált megoldást. Mivel nem dohányzott, cigarettaadagját kenyérre cserélte, így állandóan volt nála kellő mennyiségű élelem, még ha kicsit egyhangú táplálkozás volt is ez. Az ellátás hiányos volt, a téli segédeszközökkel is gond volt, a fegyverekhez sem mindig jutott elegendő lőszer. Apámat lelkileg nagyon megviselte a háború. Miután hazajött, magábafordulóbb, szótlanabb, visszafogottabb lett. Nekem, a legkisebb gyereknek viszont sokat mesélt a háborúról meg a háború utáni időkről. Főleg a keserűségről. Mondta, megtörténhet az emberrel, hogy egy bizonyos pillanatban állattá változik, elveszíti minden emberségét és attól a perctől kezdve már csak az állati ösztönök vezérlik. Ezt azokra az esetekre mondta, mikor az értelmetlen gyilkolásról beszélt. Én mégis azt hiszem, apámnak sikerült embernek maradnia. Ha lőtt, parancsra tette, ok nélkül, civilekre nem fogott fegyvert soha. Arról soha nem beszélt, harc közben ölt-e embert. Ha tette is, mint mélyen hívő emberben komoly nyomot hagyhatott még a parancsra való fegyverhasználat is. Arról viszont mesélt, hogy egyszer kis híján haditörvényszék előtt végezte, ugyanis az egyik faluban éppen a kút felé ment, amikor a kút melletti veremből kikukucskált egy pópa. Apám a kezével intett, hogy bújjon vissza, de vesztére ezt meglátta a felettes tisztje és megtorlással fenyegette. Haditörvényszék elé akarta állítani az apámat de mielőtt ezt megtehette volna, golyót kapott és meghalt. Hogy melyik oldalról, kinek a fegyveréből érte a lövés, nem tudni. Az bizonyos, hogy apámnak volt egy nagyon jó barátja, egy keménykötésű, bátor ember, akit szintén meghurcolt ez a tiszt. Lehet, hogy az általános zűrzavarban az ő fegyveréből tévedt el egy golyó. Mesélt olyanról is, hogy az egyik faluban, amelyiknek a fele orosz kézen volt, a fele magyar kézen, szemtől szembe találkozott egy orosz katonával. Egyikük sem kapott a fegyveréhez, elmentek egymás mellett, mindenki a maga dolgára. Olyat is mesélt, hogy volt egy nap, amikor egy döglött ló teste mögött fekve várta ki a lövöldözés végét, az védte meg az oroszok golyóitól. Apám soha nem ítélt se nemzetiség, se vallás, se más egyéb szerint, talán ez a békés természete, meg a hite tartotta meg őt. Nála csak az emberség számított. Ahogy mesélte, a háborúban akadt mindenfajta ember. Volt, aki teljesen kivetkőzött emberi mivoltából, meg volt olyan is, aki a legvadabb helyzetben is ember tudott maradni. A tisztekről nem volt túl jó véleménnyel, mert rossz tapasztalata volt velük. A németekről soha nem beszélt, nem volt velük soha kapcsolatban, azt viszont mesélte, szinte mindenki tudta a bajtársai közül, hogy őket vágóhídra, ágyútölteléknek használják a németek.”

Ocsovai Antal ugyan túlélte a földi poklot, hazajött a Don-kanyarból. De a kétszázezer honvédből és tisztből álló Második Magyar Hadsereg színe-java ottmaradt. Amint Lajtos Árpád volt vezérkari százados írja emlékezésében, március harmadikán a megmaradt csapatrészek létszáma alig haladta meg a 61 ezer főt. Ki tudja, közülük hányan értek haza? Épségben szinte senki. Mindenkinek volt fagysérülése, fizikailag, lelkileg elcsigázott, megfáradt emberek gyér tömege maradt a hadseregből. A többiek? Valahol meszsze, a Don-kanyar melletti tömegsírokban nyugszanak. Egy idézet még Lajtos Árpádtól: „A második világháborút követő utókor a doni 2. magyar hadsereg katasztrófáját általában mint mohácsi vészt emlegeti.” Mi marad a kései utódok számára? Talán csak az igazság keresésének lehetősége. Meg egy-egy januári estén feltenni a régi lemezt, amelyen Mezey Mária csodálatos mélybarna hangján azt énekli „Hol vannak a katonák...”